Terasz

„A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj...” És nemcsak a dinnyehéj.

A belső nyomor végtelen, ásító üressége jutna eszembe.

„Jól gondoljátok meg, mit tesztek! Mire mi feljutunk, ti pont akkor értek majd le” – szólnak oda az elkésett társak a budapesti óriáskerék kabinjából kitekintő fiataloknak, vélhetően attól tartva, hogy a fent lévők valamit rájuk dobnak.

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor kaptam ki gyerekkoromban. A szüleim szerencsére nem a testi fenyítés nevelési módszerében hittek, egy pofon kiérdemléséhez alaposan ki kellett húzni a gyufát.

Eddig, eddig, eddig vagyok! – idézte a minap Szép Károlyné már-már szállóigévé vált mondatát meg a hozzá tartozó jellegzetes kézmozdulatát a szomszédasszonyom, amikor véletlenül összefutottunk az utcán.

          Túlexponált villanások. Villanásszerű vágások.