Olyan időszakomat élem, amikor már nem vitatkozom senkivel. Ha valaki azt mondja, az elefántok repülnek, azt válaszolom, igazad van, repülj velük te is a francba! – fejtette ki sajátos módon a pillanatnyi életszakaszának talán legfőbb jellemzőjét az egyik kedves barátom, akinek rövid, ám annál sokatmondóbb eszmefuttatása azért lepett meg igazán, mert alapvetően rendkívül türelmes és kitartó embernek ismerem, olyannak, aki képes ötvenhetedszer is nekifogni valaminek, ami előtte ötvenhatszor nem sikerült neki, beleértve azt is, hogy meggyőzzön másokat arról, amit gondol, amit érez, amiben hisz. Persze, nem mindenáron, csak ha tényleg meg van győződve az igazáról, és valóban úgy véli, hogy azzal segíthet másokon.
Én ismertem volna félre? – tettem fel magamnak a kérdést, amit szinte elképzelhetetlennek tartok, hiszen nem szoktam ennyire mellélőni, pláne nem egy ilyen hosszú és mély barátságban, sőt, kifejezetten jó emberismerőnek tartom magam, aki általában felismeri, ha valaki másnak próbálja beállítani magát, mint amilyen valójában, még akkor is, ha ezt nem hangoztatom folyton, hiszen számtalanszor megkaptam már, ha valakit figyelmeztetni próbáltam arra, hogy ez vagy az nem tiszta eszközökkel játszik, hogy csak azért akarom rossz színben feltüntetni az illetőt, mert nekem nem szimpatikus, holott korántsem erről volt szó, csupán arról, hogy idejekorán átláttam rajta, és az idő később szinte mindig engem igazolt. De hát, ahogyan egy másik kedves ismerősöm mondta, és ezt valóban jól az eszembe véstem, bármennyire is nehéz olykor, mégiscsak el kell fogadnunk, hogy nem segíthetünk mindenkin, különösen azokon nem, akik nem akarják, vagy akik nem ismerik fel annak szükségességét, így hát a legtöbb esetben marad a csendes megfigyelés, az aggódó tekintetek elmismásolása, a rosszalló megjegyzések magunkba fojtása, a végén pedig – bármennyire is jól esne – nem hangoztatjuk azt, hogy mi megmondtuk előre, sem azt, hogy megint nekünk volt igazunk, hanem együttérzőn hallgatjuk az újabb csalódásról szóló beszámolót, esetleg rosszallón csóváljuk a fejünket, és közben próbálunk vigaszt nyújtani a másik félnek, arról győzködve, hogy ami történt, az nem feltétlenül az ő hibája, hiszen bárki bedőlt volna a tudatosan felépített cselszövésnek. Mindezt végiggondolva magam sem teljesen értem, miért lepődtem meg az ominózus barátom okfejtésén, hiszen – ha úgy vesszük – az nagyon is közeli rokonságot mutat az én gondolatmenetemmel, csupán az övé valamivel kifejezőbb és kifejezettebb, a gyökerei azonban nagyjából ugyanonnan erednek.
Az ember, akármennyire szilárdan is hisz a maga igazában és értékrendjében, időnként belefárad a szélmalomharcba, mert elege lesz abból, hogy nem látja értelmét annak a küzdelemnek, amelyhez nap mint nap erőt kell merítenie, ami egyre nehezebbé válik számára, hiszen mindig akadnak körülötte olyanok, akik akarva-akaratlanul letörik a lelkesedését, elszívják az erejét, meggátolják az érvényesülését, s mindeközben minden egyes nap otthagy magából valamit azon a bizonyos úton: egy darabot a hitéből, az értékrendjéből, önmagából – magyarázta a barátom, aki szerint talán éppen ettől válik napról napra képlékenyebbé az, ami egészen addig szilárd volt, vagy legalábbis annak tűnt számára.
Az ember életében eljön az a pont, amikor már nem akar vitatkozni senkivel, amikor bármennyire nem ért egyet valamivel, hajlamossá válik arra, hogy egy hanyagnak tűnő, ám legbelül mégis fájdalmas kézlegyintéssel ráhagyja a másikra, hogy neki legyen igaza és ezzel legyen meg a boldogsága, pusztán azért, hogy mielőbb meneküljön a helyzetből, még akkor is, ha mindezzel teljesen ellentmond saját magának, mivel bár tudja, hogy az elefántok nem repülnek, mégis hagyja, hadd repüljenek, mert vajon mi történik akkor, ha mégis repülnek? – tette fel elcsigázottan a kérdést, amire azonnal megadta a választ is: Semmi különös, csupán a dilettantizmus újabb diadalának leszünk tanúi, amihez előbb-utóbb, ha akar, ha nem, úgyis hozzászokik az ember.
Bár szerettem volna, ezúttal nem vitatkoztam vele, nem azért, mert esetleg olyannyira meggyőző lett volna az érvelése, hogy én is elkezdtem volna hinni a repülő elefántokban, hanem azért, mert ugyanúgy, ahogyan az embernek egy idő után el kell fogadnia, hogy nem segíthet mindenkin, különösen azokon nem, akik nem akarják, vagy akik nem ismerik fel annak szükségességét, azt is meg kell tanulnia, hogy nem oldhat meg minden problémát mások helyett, különösen azokat nem, amelyek túlmutatnak rajta, ezért vannak helyzetek, amelyekben jobb, ha felismeri, hogy akkor és ott hagyni kell az egészet a francba, és helyette – egyfajta figyelemelterelő hadműveletként – meg kell próbálni egészen más dolgokkal foglalkozni, olyasmivel, amelyekben esetleg örömét lelheti, a problémák úgyis megvárják, ugyanúgy, ahogyan a megoldások megtalálását elősegíteni hivatott kísérletek is, addig pedig – még ha jómagam továbbra sem hiszek bennük – csak hadd repüljenek azok a bizonyos elefántok, és velük együtt azok is – ha máshová nem, hát melegebb éghajlatra –, akik váltig állítják, hogy repülnek.
