Túlexponált villanások. Villanásszerű vágások. Határozott törésvonalak a képek között; kimerevített emléktöredékek. Izzó valóságdarabok. Valóság? Kétségkívül valós, létező mozaikok az agy mélyében.
Sokáig azt hittem, egy félszigeten vagyok, mert a keskeny sávot leszámítva minden irányból víz ölelte körül a földnyelvet. Egyik oldalról maga a nagy folyó, csendesen, kényelmesen terpeszkedett a homokföveny mentén. Másik oldalról az öböl, ami gyerekként sokkal nagyobbnak tűnt, mint valójában volt. Mostanra tudom, legfeljebb néhány száz méter a leghosszabb átmérője; akkor beláthatatlan végtelennek tűnt, épp mint maga a folyam. S maga a földnyelv megközelítése is kalandos volt, hiszen át kellett gázolni vagy úszni – vízállástól függően – az öböl kisebb-nagyobb befolyásán, ami teljesen kiszáradt erecskétől egészen komoly kanálisig bármilyen állapotban képes volt mutatkozni, akár egy-két hét különbséggel két, szélsőségesen eltérő arcával.
Ez a három víz határolta körül a birodalmat, amelynek negyedik bezárója maga a part folytatódása volt a folyón felfelé. Csakhogy jó ideig nem mertem feljebb gyalogolni, főleg nem egyedül, ahogyan egyébként megszállottan képes voltam barangolni ebben a misztikus rengetegben. Merthogy erdő volt ez, egészen különleges erdő, a fűzfák törzsét embermagasságig beborította a nem sokkal korábban elvonult víz nyomán ott maradt iszap, az egybefonódó ágak kísérteties hatást keltettek, mintha valami egzotikus idegen bolygó flóráját figyelné az ember. S maga a besüppedő iszap… A bolyongás tökéletes talaja.
Villanásos vágás. Már egy víz fölé hajló fűz legjobban kiálló, karvastagságú ágáról rugaszkodom el, fejjel előre a vízbe. Ugyanez alatt a fa alatt még homokos part húzódott pár napja, de a hirtelen áradás tökéletes elrugaszkodási ponttá változtatta a helyet. Látni akartam a felszín alatt, ezért kinyitottam a szemem. Kavargó homok a szürkéskék, alig-átlátható vízben. Látni akartam a felszín alatt, ezért véresre kínoztam a szemem, mégsem jutottam közelebb a megfejtéshez, vajon mi a különbség a felszín két oldala között. Mert hogy ég és föld létezik, ahogyan bennünk, talán mégis biztos tény, csak épp azt nem tudni, melyik az ég és melyik a föld. Az elrugaszkodás előtti pillanat, vagy közvetlenül utána, amikor a kavargó homokba meresztve véreres tekintetünk, megpróbáljuk kivenni a homályos alakzatok pontos körvonalait. Esetleg maga a repülés, vagyis a rugaszkodás és a vízbe érkezés közti felmérhetetlenül rövid, s ugyanannyira tágas pillanat.
Vagy az első elszakadásélmény. Amikor olyan messze úszol be a parttól, hogy egyszer csak meglódul veled a folyó, és észreveszed, ki is az úr. Ez már nem játék, a sodrás olyan erős, hogy érzed, házakat, vastag fákat, emeletes épületeket, egész partszakaszokat képes elsodorni, s ebben te alig vagy több, mint egy felszínen úszkáló falevél, vagy inkább a fűzfa gyakorlatilag súlytalan bolyhos virága, amellyel az ár úgy játszik, ahogy épp kedve tartja. Testi erőd jelentéktelen, legfeljebb hamvába holt erőlködéssel tudsz kicsit arrébb-arrébb evickélni, hogy valamivel kedvezőbb helyre sodorjon a felmérhetetlen erő. Itt csak a feltétlen megadás segít, s akkor talán van remény a partra jutásra. Csak ha beleolvadsz a víz akaratába, eggyé válsz a hatalmassal, akkor lehet szabadulásod.
S végül a sziget. Egyszer elhatároztam, hogy olyan messzire úszom be, ahonnan már nincs könnyű visszaút. Vigyen a folyó, amerre lát, toronyiránt, a távolban délibábosan zizegett egy templom eget tartó csúcsa. Legalább ötven méterre lehettem a parttól, amely ijesztően sebesen rohant el, a sodrás ereje lenyűgöző volt. S akkor talpam beleütközött valamibe. Először megijedtem, aztán hamarosan rájöttem, hogy csak egy homokzátony az. Egyre magasabb volt, míg végül szilárdan meg tudtam vetni rajta a lábam, sőt, az áramlás ellenére sétálni is tudtam rajta. Legmagasabb pontján szinte derékig kiemelkedtem a vízből, a parttól oly távol.
A zátony azóta szigetté vált, és ha tehetem, mindig visszatérek hozzá.
