A falu szélén, egy utcasarkon régóta elhagyott, romos épület áll. Valaha, sok-sok évvel ezelőtt malom volt a település egyik külső, de forgalmas kereszteződésében. Azon a sarkon találkozott a délre és nyugatra eső földekre kivezető út és a települést erről az oldalról mértanilag behatároló, szélső utca. A régi malomnak szinte már csak a külső falai maradtak meg, azok tartják a hézagos tetőszerkezetet, a belső falak javarészt ledőltek. Az ajtónyílásokon teljesen be lehet látni, átfúj rajta a szél. Tégla és törmelék, na meg elszórtan szemét hever bent a földön – már csak így lehet leírni azt, ami a falakon belül van, bármiféle padlózatnak híre sincs. A növényzet is fokozatosan visszahódítja magának, ami az övé. Gyakorlatilag már nem is ház ez, és idővel csak a lehullott téglák és cserepek jelzik majd, hogy itt valamikor egy céllal épített, hasznos feladatot ellátó épület állt. És azoknak az emlékezete, akik még tudják, hogy egykor mi volt itt.
Erről a sarokról elindulva kifelé a puszta irányába száz méter után egy kanálishoz ér az ember, amely kilométereken át húzódik a település mellett. Kis híd vezet át a néhány méter széles, szürkezöld vízen. A régi malom és a híd közti útszakasz egy lápos részt övez. Valamikor inkább tónak lehetett volna nevezni, mára nagyrészt benőtte a mocsári növényzet, bár a kétembernyi magas nád között néhol még rá lehet látni kisebb-nagyobb egybefüggő vízfelületekre. Úgy mesélték, egykor sokkal tisztább volt, tágas és helyenként viszonylag mély vízzel. Állatvilága egyre szegényesebb, bár gyerekkoromban még magam is pecáztam benne, halat is fogtam. Viszont hosszú idő óta nem nagyon vállalkoznak erre.
A kis hídon túl, ugyancsak az út bal oldalán fekszik a temető. Egyre többen pihennek ott, és egyre kevesebben járnak ki hozzájuk.
A hidacska és a temető között áll a bakterház, amely a vasúti közlekedés évtizedekkel korábbi megszűntével elvesztette célját. Hatalmas gaz, embermagasságú bozót nőtte be, bár emlékeim szerint gyerekkoromban még éltek ott, igaz, a síneken már akkor sem járt a vonat.
Akkoriban mindig rejtélyes, misztikus helynek gondoltam azt a részt, amelyet nem közelíthet meg akárki. A vasúti töltés közvetlenül a kis híd után húzódik, szabályosan keresztben halad át a temető és a földek felé vezető úton. A síneket még nem szedték fel mindenhol.
Ezek a sínek mindkét oldalon a cserjésbe vesznek, és jobb felé, a kanálison átívelő töltéshíd után elvezetnek az állomásházig, amely a malomhoz hasonló állapotban próbál ellenállni az időnek, egyre reménytelenebbül. Csak annyi a különbség a két épület között, hogy utóbbi falai be vannak meszelve, és mindenféle, különböző színű és méretű feliratok borítják a külső és belső, piszkos fehér felületeket.
Egyiket-másikat még ki lehet betűzni, de a nagyobb részük már rég lekopott, elporladt a lehulló mésszel és faldarabokkal együtt.
Eltűntek.
Nézem a feliratokat, falfirkákat, és azon gondolkodom, vajon kik és mikor írták ide ezeket a szövegeket, milyen emberek, főként milyen fiatalok lehettek, hol vannak most, egyáltalán, élnek-e még, és ha igen, emlékeznek-e arra, hogy egyszer megörökítették létezésüket ezen az épületen, amiről valószínűleg már ők is tudták, hogy az enyészeté lesz. Esetleg lehet, hogy a régebbi írások még akkor kerültek oda, amikor az állomásház üzemelt? Nem hiszem, mert akkor hosszú-hosszú éveket, súlyos évtizedeket kellett túlélniük a betűknek és szavaknak, kitéve az időjárás viszontagságainak. Akkoriban egyébként is jobban figyelhettek arra, hogy a működő épület falait ne firkálják tele.
Igen, biztosan akkor írhattak a falakra, amikor már elhagyatott lett az állomásház, amikor már nem jártak erre vonatok, és üresen kongtak a termek. A gyerekek, akik nevüket, szerelmes és másféle üzeneteket vagy épp frappáns hecceket és trágárságokat firkáltak ide, valószínűleg tudták, vagy ha nem is tudatosították, sejthették, hogy szavaik, akárcsak az épület, idővel a semmibe vesznek.
A szikes puszta felé fordulok, a tágas horizontot figyelem.
Nyitókép: Pixabay
