Kétféle ember létezik: aki olvas kommenteket, és aki nem. Én az első csoportba tartozom. Gyakran szemezgetek a hozzászólások között. Nem azért, mert annyira érdekelne ismeretlen emberek véleménye, sokkal inkább arra a képre vagyok kíváncsi, amely egy-egy hozzászólás mögött rajzolódik ki, egy apró mozaikkockára annak az embernek a portréjából, aki megosztotta a véleményét.
Ma reggel például egy ismert ember betegségéről, állapotának romlásáról szóló cikkbe botlottam. Valójában a cikket el sem olvastam, hiszen a címből már világosan kiderült a lényege. Sokkal jobban érdekeltek a reakciók.
A legtöbb hozzászóló az együttérzés hangján nyilvánult meg, mielőbbi gyógyulást kívánva a betegnek. Néhányan, akik már találkoztak hasonló problémával, saját keserű tapasztalataikat osztották meg. Aztán találtam egy olyan megjegyzést is, amelyben valaki az érintett megjelenését, testi adottságait bírálta, és válogatott otrombaságokkal tette nyilvánvalóvá, hogy finoman szólva nem kedveli az illetőt, egészségi állapota pedig a legkevésbé sem érdekli, de ha már kívánni lehet, semmi jót...
Rákattintottam a profiljára. A képen egy tündéri, ősz hajú nagymamának látszó idős hölgy mosolyog. Nem az életkora vagy a profilképe lepett meg, sokkal inkább az a távolság, amely olykor egy emberről kialakított kép és a leírt szavai között feszül.
Elgondolkodtam azon, milyen keserűségek húzódhatnak meg a kedves mosoly mögött. Milyen veszteségek, csalódások, kimondatlan fájdalmak formálhatták ennek az idős nőnek a lelkét olyanná, hogy egy beteg emberrel kapcsolatban ilyen mondatokat írjon le. És ha ismerném a történetét, az a tudás vajon felmentést adna számára, enyhítené-e a szavak súlyát? Ugyanez a felismerés éppúgy megszülethetett volna egy fiatal férfi, egy középkorú édesanya vagy egy névtelen profil láttán is. A rosszindulatnak nincs életkora. Az ilyen megjegyzések pedig sokkal többet mondanak a kommentelőről, mint a komment tárgyáról.
Mintha egy-egy cikk, kép vagy bejegyzés alá odavetett mondatnak nem lenne súlya. Pedig van. A szavak akkor is nyomot hagynak, ha csak néhány másodpercig tart leírni őket. Név vagy arc nélkül, álprofilokról – vagy éppen valódiakról – odavethetünk bármit, megfeledkezve arról, hogy a képernyő másik oldalán is érző emberek ülnek. Olyan mondatokat is megfogalmazhatunk, amelyeket valószínűleg soha nem mondanánk ki egy másik ember szemébe nézve.
Talán egy másik szempontból is kétféle ember van: aki úgy érzi, minden gondolatát azonnal meg kell osztania a világgal, és aki inkább megtartja magának. Nyilvánvalóan ez utóbbi csoportba tartozóknak is van véleményük. A hallgatás nem feltétlenül közöny, és nem is egyetértés. Az emberek többsége nap mint nap alkot véleményt, hoz ítéleteket, helyesel vagy éppen nem ért egyet azzal, amit lát vagy olvas. A véleménynyilvánítás szabadsága pusztán egy lehetőség, nem pedig kötelezettség. Nem jelenti azt, hogy mindig, minden helyzetben hangot kell adnunk mindennek, amit gondolunk. A jó ízlés, az empátia és a másik ember iránti tisztelet nem korlátozza a szabadságunkat, inkább keretet ad neki.
Persze én is gondolok olykor csípős vagy igazságtalan dolgokat másokról, valószínűleg mindenki más is. A kérdés csak az, hogy ilyenkor mi a következő lépés. Továbbgondoljuk a helyzetet, megpróbáljuk megérteni a saját indulatainkat, vagy az első felindulás pillanatában elküldjük őket egy ismeretlen ember kommentmezőjébe.
Kétféle ember létezik: aki olvas kommenteket, és aki nem. Én továbbra is az első csoportba tartozom. Nem azért, mert különösebben érdekelne, mit gondolnak mások egy-egy hírről, hanem mert a hozzászólások újra és újra emlékeztetnek arra, milyen sokat elárulunk magunkról néhány elhamarkodott mondattal, ahogy arra is, hogy a szavaknak súlya van. Nem minden gondolatból kell hozzászólásnak születnie.
