Egy élet a rádió hullámhosszán

A vajdasági magyar újságírás és közélet egyik meghatározó, sokoldalú alakja Bencsik István, aki idén megkapta a Szabadka díszpolgára címet. Törökkanizsáról indulva a sport, a versmondás és a biológia világán át vezetett az útja a rádiózás világáig. A Szabadkai Rádió legendás szerkesztőjeként, majd a Szabadkai Magyar Rádió munkatársaként évtizedeken át volt a régió tájékoztatásának és szellemi életének egyik legmeghatározóbb hangja. Mint fogalmaz, mindezért rendkívül sokat köszönhet feleségének és két lányának, akik megértéssel és türelemmel viselték, hogy a hivatása gyakran az első helyen állt, ha az események úgy kívánták és menni kellett, azonnal indult tudósítani. Pályája során a független újságírás, a természetvédelem és a közösség szolgálata mindig kéz a kézben járt. Nyugalmazott rádiós újságíróként sem szakadt el az étertől, hiszen a hallgatók még évekig hallhatták az SZMR reggeli adásaiban.

Törökkanizsán született, és ha valaki végigfutja az életrajzát, látszik, hogy igen sokszínű az érdeklődése. Milyen volt a gyerekkora, mi foglalkoztatta a legkorábbi években?

– Legelőször fiákeres akartam lenni. Imádtam a lovakat és az állatokat. Pici korom óta jártunk ki a határba, aludtam is a kukoricaszárkúpban ősszel, mert a családdal közösen műveltük a földeket. A természet mindig érdekelt, utólag is lenyűgöznek a gyerekkori élmények. Például Oroszlámoson a rokonságnál láttam először túzokokat. A Tisza pedig szinte a szomszédunkban folyt. Előbb tanultam meg átúszni a Tiszát oda-vissza segítség nélkül, mint írni-olvasni. Négy évvel idősebb nővérem révén minden érdekelt, amit ő az iskolában tanult. A nagyapámtól is rengeteget kaptam, háromévesen az ölében ültem, és hangosan felolvasta nekem a Magyar Szót, így már akkor hallottam a világpolitikáról. A rádió pedig reggeltől estig szólt nálunk. Majd 1968-ban Szabadkára kerültem gimnáziumba. Rengeteget olvastam, és a költészetet is korán megszerettem. Ezzel párhuzamosan aktívan sportoltam, a szabadkai Spartacus Atlétikai Egyesület színeiben távolugrásban versenyeztem, 1970-ben másodikos gimnazistaként távolugrásban első lettem az Általános és Középiskolások Első Diákolimpiáján. A korosztályos országos egyéni bajnokságokon két ezüst és egy bronzérmet nyertem. Sajnos egy csonthártyagyulladás miatt 17 évesen, orvosi tanácsra abba kellett hagynom az aktív sportot. 1972-ben érettségiztem Szabadkán a Moša Pijade Gimnázium természettudományi szakán. Ugyanebben az évben iratkoztam be az Újvidéki Egyetem Természettudományi Kara Biológia szakára.

Mikor és hogyan kötelezte el magát végleg a médiával és a rádiózással?

– Újságírással szinte gyerekkorom óta foglalkozom, Jó Pajtás-tudósító voltam, majd a Sada – Jelen ifjúsági lapnál dolgoztam. Tudósítottam a törökkanizsai eseményekről a Magyar Szó napilapot. A gimnáziumi évek alatt a Csáth Géza Művészetbaráti Kör műsorain Papp Imre bácsi, az ifjúsági műsorok szerkesztője, az Aranymikrofon vetélkedők szervezője felvételeket készített az Újvidéki Rádió számára, később érdekes volt visszahallgatni a saját hangunkat. 1972-ben az Újvidéki Rádió hívott meg nyári gyakorlatra, két évig voltam ezután külmunkatárs, amíg el nem helyezkedtem az egyetem Biológiai Kutatóintézetében. Az Újvidéki Rádióban a hajnali hírműsoroktól a sportadásokig mindent csináltam. A munka reggel 8–9 órakor kezdődött, és nem ritkán este 11 óráig tartott. Gyakorlatilag a rádió összes műsortípusába bedolgoztam, a telexhírek fordításától kezdve az ifjúsági műsorokig. A rádióban figyelemre méltónak tartották a munkámat, és többször is hívtak a televízióhoz, ám a televíziós stábok körüli szervezetlenség és a csúszások nem nyerték el a tetszésemet. Úgy éreztem, a rádiózás precizitása és dinamizmusa közelebb áll hozzám, fogtam a magnetofonomat, és pontosan a megbeszélt időpontokra jártam interjúzni. Ez a nyári gyakorlat nemcsak megalapozta a szakmai tudásomat, hanem belépőt is jelentett számomra a rádiós újságírásba.

Végül a biológia szakos egyetemi évek után mégis a Szabadkai Rádió lett az első számú munkahelye. A Szabadkai Rádióban 37 és fél évet dolgozott, a hírműsorok mellett szinte valamennyi műsor készítésében, szerkesztésében részt vett, gyakran vezetett műsorokat, bemondói munkával is sokszor megbízták. Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?

– 1978. április 1-jén helyezkedtem el állandó munkatársként a Szabadkai Rádióban. Összesen 37 és fél évet dolgoztam ott, egészen 2015-ig. A híradók mellett szinte valamennyi műsor készítésében részt vettem. A Szabadkai Rádió és az Újvidéki Rádió évtizedekig együtt dolgoztak, naponta 15 órakor közös Híradót készítettek, de szinte napi szinten riportokat, tudósításokat, műsorokat is küldtünk egymásnak. Az együttműködésben én is aktívan részt vettem. A témaválasztásaimban mindig törekedtem a változatosságra és a mélységre, biológusi hátteremből adódóan kiemelt figyelmet fordítottam a környezetvédelemre és a természetfelelős témákra. Öt éven át harcoltam például a Szelevényi-puszta védetté nyilvánításáért, amit végül sikerült elérni, de rendszeresen felhoztam a Palicsi-tó eliszaposodásának problémáját és a ritka földikutya élőhelyeinek védelmét is, még akkor is, ha a kényelmetlen igazságok kimondása politikai feszültségekkel járt. Ugyanakkor bírósági és tényfeltáró tudósítóként is kemény, fajsúlyos témákkal foglalkoztam. Éveken át követtem a legszigorúbb bűnügyeket, így én tudósítottam a hírhedt Magda Marinko-féle csoport peréről is, az ügy szálait göngyölítve még Szegedre is átutaztam, hogy pontos és hiteles információkat kapjak. Egy másik megrázó pedofil gyilkossági ügy tárgyalásán pedig a tárgyalóteremben kellett szembesülnöm azzal, hogy az elkövető a gyerekkori osztálytársam volt Törökkanizsán. Legyen szó mezőgazdaságról, helyi kultúráról vagy súlyos bűnügyekről, mindig maximális szakmai alázattal és felkészültséggel ültem a mikrofon mögé. Ebben az embert próbáló, feszített tempójú munkában óriási támaszt jelentett a családom. A feleségem és a két lányom mindig megértéssel viszonyultak ahhoz, hogy nálam a rádió az első helyen állt, és ha hívott a hivatás, azonnal ugrottam és mentem.

Hogyan és mikor vezetett az útja a Szabadkai Magyar Rádióhoz?

– A Szabadkai Rádióban eltöltött évek után 2015-ben a Szabadkai Magyar Rádió munkatársa lettem, ahol a 2018-as nyugdíjba vonulásom után is folytattam a műsorkészítést egészen 2023 végéig. Amikor megalakult a Szabadkai Magyar Rádió, az ottani szerkesztőség számított a több évtizedes újságírói, szerkesztői tapasztalatomra, így örömmel kapcsolódtam be az új adó munkájába. Nagyon szépen fogadtak bennünket. Ráadásul ugyanazokkal a technikusokkal dolgozhattunk együtt, akikkel korábban is, már félszavakból megértettük egymást, pontosan ismertük a másik gondolatait. Tudatosan törekedtünk arra, hogy a műsorok szerkezetét és hangulatát úgy alakítsuk, hogy azok ne különbözzenek élesen a megszokottól. A zenei kínálatot is úgy állítottuk össze, hogy a jól ismert, közkedvelt dallamok szóljanak. A legtöbben elvégre úgy hallgatnak rádiót, hogy közben tesznek-vesznek, hol jobban, hol kevésbé odafigyelve, így a megszokott hangzásvilág biztosította a folytonosságot. A beilleszkedéssel emiatt egyáltalán nem volt probléma. Itt is elsősorban azokat a témákat vittem tovább, amelyek mindig is a szívügyeim voltak. A hallgatók a megszokott alaposságot és felkészültséget kaphatták tőlem, hiszen a szakmai elveimből sosem engedtem. Ugyanazzal az elhivatottsággal és feszített munkatempóval folytattam a rádiózást, mint a korábbi évtizedekben, hogy a vajdasági magyar hallgatóság mindig pontos, hiteles és érdemi tájékoztatást kapjon. A Szabadkai Magyar Rádióból 2018. május elsején mentem nyugdíjba, de továbbra is szerződéssel dolgoztam a rádióban. Napindító és irodalmi műsor vezettem. Majd 2023-ban egészségügyi okok miatt hagytam abba a rádiózást.

Miben változott meg a rádiózás és az újságírói munka az elmúlt évtizedek alatt, és hogyan alakultak át a hallgatói szokások?

– Óriási a különbség a korábbi évtizedek és a mai állapotok között. A legszembetűnőbb változás a szerkesztőségek létszámában és a munka tempójában mutatkozik meg. Régebben egy-egy rádióállomásnál nagyszámú szerkesztőség dolgozott, volt idő a műsorok mélyebb előkészítésére, a témák alapos körüljárására, és ami talán a legfontosabb, volt tér a kollégák közötti szakmai eszmecserére, a közös gondolkodásra. Ma a létszám drasztikusan lecsökkent, az egy újságíróra jutó feladatok száma pedig megsokszorozódott, és óhatatlanul felgyorsultak a gyártási folyamatok is. A hallgatói szokások átalakulása is meghatározó. A rádió mindig is egy sajátos médium volt. Ma a műsorkészítésben még nagyobb hangsúlyt kap a változatosság és a megszokott, megbízható hangvétel. Úgy kell adni a tartalmas felkészültséget, az alapos tájékoztatást és a jó zenéket, hogy a rádió ne váljon tolakodóvá, de a figyelmet is meg tudja tartani. A felgyorsult világ ellenére a lényeg szerintem nem változott. A hallgató ma is az alaposságot, a hitelességet és a személyes hangot keresi a mikrofon másik oldalán.

A rádiós pályafutása során a munkatársai jól tudták, hogy rendkívül szigorú elveket követ. Mi volt az ön számára a legfontosabb ebben a hivatásban?

– A legeslegfontosabb a pontosság és az alapos felkészültség volt. Számomra elfogadhatatlan volt, hogy valaki felkészületlenül álljon a mikrofon mögé, vagy intézzen kérdéseket egy interjúalanyhoz. Úgy gondolom, az újságírónak minden iránt kíváncsinak és nyitottnak kell lennie, de a kíváncsiságot szakmai alázattal kell párosítani. Ha az ember nem ismeri mélyrehatóan a témát, amiről kérdez, azzal nemcsak saját magát járatja le, hanem a hallgatót és a beszélgetőpartnerét sem tiszteli meg azzal, hogy alaposan felkészül. Ebbe a szakmai alázatba tartozott bele az időbeli pontosság is. Amikor megbeszéltem egy találkozót, oda mindig a megbeszélt időpontra, pontosan érkeztem a magnetofonommal. Nem szerettem a csúszásokat, a szervezetlenséget, a lazáskodást. A szakmai határok és szabályok betartását én mindig a távolugró elrugaszkodó deszkájához hasonlítottam. Ha az ember pontosan érinti a deszkát és betartja a szabályokat, csak akkor tud igazán nagyot ugrani. A minőségi rádiózáshoz elengedhetetlen ez a fegyelem és elhivatottság, mert a hallgató a mikrofon másik oldalán azonnal megérzi, ha hiányzik a felkészültség vagy a tisztelet.

A rádiós és újságírói pályája mellett a társadalmi és civil szerepvállalása is igen jelentős volt. Hogyan indult ez a vonal, és melyek voltak a legfontosabb állomások?

– Mindig fontos volt számomra a közösségi munka és a természeti értékek védelme. Alapító tagja voltam a Csornai Richárd Ökológusok Egyesületének, amely 1987 áprilisában alakult meg, és Közép-Kelet-Európa legelső természet- és környezetvédelmi civil szervezeteként működött. Egyik legjelentősebb civil küzdelmünk is az egyesület indulásának időszakához fűződik. Az eredeti tervek szerint ugyanis az autópálya a Szelevényi-pusztán keresztül haladt volna a magyar határig. Ez a nyomvonal ledózerolta volna az ottani erdőt és azt a rétet, ahol tizenhét védett növényfaj él. Ez a gazdag élővilág jelentette a legfőbb érvünket a pusztítás ellen. Végül sikerült kompromisszumos megoldást elérnünk, bár mi azt szerettük volna, ha az autóút a két tótól délre halad el, de mivel a Szabadka–Szeged vasútvonal már egyébként is megbontotta ezt az ökoszisztémát, beleegyeztünk abba, hogy az új út azzal párhuzamosan épüljön meg. Ezzel párhuzamosan kezdeményeztük a Szelevényi-puszta hivatalos védelem alá helyezését is. Bár a politikusok nyitottak voltak a kezdeményezésre, maga a bürokratikus folyamat öt évig tartott, de nem adtuk fel. Emellett 1987-től kezdve több éven keresztül szerveztük az egyesület nemzetközi környezetvédelmi táborait is, amelyek szintén kiemelkedő közösségi kezdeményezések voltak. A környezetvédelmi harcok mellett a szakmai közéletben is aktívan jelen voltam. Alapító tagja vagyok például a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének, itt több éven át az alelnöki tisztséget is betöltöttem.

Szabadka Város díszpolgára címét az idén ön vehette át. Amikor végül elcsendesedett a stúdió, és letette a mikrofont, milyen érzésekkel tekintett vissza erre a gazdag életútra, és mi az a szellemi útravaló, amit újságíróként, biológusként és emberként útra bocsátana?

– Mindenért, amit elértem, rendkívül hálás vagyok. A jó újságíráshoz végső soron három dolog kell, megalkuvást nem tűrő szakmai alázat, a világ iránti töretlen kíváncsiság és a közösség iránti felelősségérzet. Legyen szó egy megrázó bírósági tárgyalásról, a Szelevényi-puszta ritka növényeiről vagy egy kora reggeli rádióműsorról, én mindig azon voltam, hogy a hallgató pontos, alapos és hiteles képet kapjon a világról. Bár a technika és a médiumok folyamatosan formálódnak, a tisztességes, felkészült újságírás értéke mit sem változott az évtizedek alatt. A díszpolgári cím nekem a mai napig egy kicsit imagináris dolog. Valahogy megértem, ugyanakkor én csak végeztem a munkámat. Legyen szó az újságírásról vagy a környezetünk védelméről