Ismerik azt a néhány éve, a közösségi médiában elterjedt bejegyzést, ami azt taglalja, mit jelent vajdaságinak lenni? Sétálni, udvariasan azt mondani: Jó napot kívánok! Vajdasági a picigen és a lábtenisz, a tamburica, a főtér, a rakpart. Két karácsonyt ünnepelni: az egyiket otthon, a másikat pedig a pravoszláv ismerősöknél. Vasárnap délelőtt piacra, vásárba menni, gombóc helyett knédlit készíteni. És vajdasági az is, amikor egy hosszú út után meglátod a végtelen síkságot, és végigfut rajtad a hideg, a szemed pedig megtelik könnyel, mert a látóhatár végtelen... Sokat utaztam, sok helyen jártam, és hazafelé valamennyiszer eszembe jutott a felsorolás. Zentaiként magunkénak érezhetjük valamennyit, és generációtól függően hozzátehetnénk még jó sok mindent.
Ha az idősebbeket kérdezném, a listán biztosan szerepelne, hogy szeretni a Tiszát, a Halászcsárdán tölteni a nyarat, kecsegét, harcsát, süllőt fogni, finom fogásokat készíteni belőlük, mulatni a Cserga Csárdában, pincediszkóba járni, vasárnap a korzón sétálni, a Tyúkpiacnál túrós burekot venni, a parkban szotyolát és tökmagot törni. Kártyázni a Bela Lađában, a piros útlevéllel utazni, de aztán mindig hazajönni. Azt hiszem, a mi listánk is hasonlóan nézne ki, esetleg a helyszínek változnának: bulizni a Baliban vagy a Mojóban – ízlés meg hangulat kérdése –, halászlét enni a Papuliban, dzsumbuszt inni a Méhecskében (szigorúan vanília fagyival), sétálni, biciklizni a töltésen, játszani az utcán, tiszavirágot lesni, csónakázni, strandolni a folyóparton, büszkének lenni az összes helyire, akik öregbítették a város hírnevét, legyen szó akadémikusról, zenészről, festőről, sportolóról – szerencsére mindből akad jó néhány.
Abban is biztos vagyok, hogy mindenki ismeri a Tisza illatát, a vizén megcsillanó fény játékát, melegen őrzi szívében a rakparti séták, utcák emlékét akkor is, ha már rég máshol él. Ez a város mindenkit hazavár. El lehet költözni, lehet tanulni Szegeden, Újvidéken, Budapesten vagy bárhol a világban, lehet új otthont találni, új emberekkel megismerkedni, új életet kezdeni, de amikor valaki megkérdezi: Honnan jöttél?, a válasz mindig ugyanaz marad: Zenta. És ebben az egy szóban benne van szinte egy egész élet. Benne van a gyerekkor, az iskola, az első barátságok, az első szerelem, a család, a vasárnapi ebéd, a nyári esték, a rendezvények, a bulik, a Tisza és azok az emberek, akik valamilyen módon hozzátettek személyiségünk és életünk alakulásához. S mindez akkor is velünk marad, ha már nem vagyunk ott...
A város nem elég nagy ahhoz, hogy idegenek legyünk egymásnak. Sokszor már egy köszönésből, egy pillantásból tudjuk, ki honnan jött, kinek a gyereke, melyik családhoz tartozik. Itt szinte mindenkinek van legalább egy közös ismerőse, az egyik történethez egy másik kapcsolódik. Vannak saját szavaink, szokásaink, ismerjük a város ritmusát, hangulatát, a Tisza-part csendjét. Tudjuk, hogy egy-egy régi épülethez, kocsmához, üzlethez vagy térhez mennyi személyes történet és érzelem kapcsolódik. Ide tartozunk, Zentához, amely nem tökéletes ugyan, s megvannak a maga gondjai, hiányosságai, nehézségei, mégis a miénk. Lehet rá panaszkodni – sőt, a zentaiságnak ez is szerves része –, de amikor kívülálló bántja, ösztönösen megvédjük. Mert mi ismerjük. A hibái mellett a szépségeit is. Ismerjük a csendes hétköznapokat és azokat, amikor megtelik élettel. Ismerjük azokat, akik elmentek, és azokat is, akik hazajöttek. Éppen ettől lesz egy város több egyszerű földrajzi helynél. Zentainak lenni érzés, emlék, kötődés, egyfajta otthonosság, és bármerre is sodor bennünket az élet, van egy hely, ahol mindig tudjuk, melyik irányból fúj a szél, hol kell lemenni a Tiszához, és melyik utcán keresztül érdemes hazaindulni.
Figyelem az éppen felcseperedő generációt, s csak remélni merem, hogy számukra is annyit nyújt majd ez a hely, mint nekünk. Ugyanakkor félek, hiszen az utóbbi évek alaposan megtépáztak bennünket, fogyunk, egyre kevesebben vagyunk, és az emlékek mellett új perspektívát már egyre kevésbé találni itt. Mit tudunk majd mondani a gyerekeinknek, ha nekik kell eldönteniük, hol képzelik el az életüket? Azt mondjuk majd, hogy itt van a Tisza? Hogy gyönyörű a rakpart naplementében? Hogy itt töltöttük a gyerekkorunkat, itt voltak a barátaink, itt tanultunk meg biciklizni, itt csókolóztunk először, itt voltak a felejthetetlen bulik, a közös nevetések? Mindez fontos, de egy fiatalnak a szép emlék mellett a jövőre is szüksége van. Munkahelyre. Lehetőségekre. Közösségre. A biztonságra, hogy ha érvényesülni, családot alapítani szeretne, azt nem feltétlenül egy másik városban, egy másik országban kell elképzelnie. Mi még úgy nőttünk fel, hogy Zenta az otthonunk, és kész. Nem kellett magyarázkodni, miért maradunk, nem kellett azon gondolkodni, van-e itt számunkra hely, vagy lehetőség. A mai gyerekek azonban egészen más világban nőnek fel. Már fiatalon látják, máshol milyen lehetőségek vannak, szabad az út számukra, határon innen és túl bármely nagyváros elérhetővé vált, és ha egyszer elindulnak, talán már nem is lesz kérdés, hogy visszajönnek-e.
Nem szeretném, ha Zenta egyszer csupán egy gyönyörű gyerekkori emlékké válna számukra. Egy hellyé, ahol megszülettek, ahol felnőttek, ahol a nagyszülők még meséltek a régi időkről, ahová azonban felnőttként már csak ünnepekkor, temetőbe vagy egy-egy hosszú hétvégére térnek haza. Egy város nem attól marad élő, hogy emlékeznek rá, hanem attól, hogy vannak, akik itt képzelik el a holnapot. Most – amikor még van kinek feltenni a kérdést – kell azon gondolkodnunk, hogyan lehetne Zenta nemcsak a múltunk, hanem a gyerekeink jövője is. Mit kínálhatunk nekik, amiért érdemes maradniuk, vagy visszajönniük? Nem attól félek, hogy elmennek, hiszen az élet része, hogy a fiatalok útnak indulnak, világot látnak, tanulnak, tapasztalatot szereznek. Mi is ezt tettük. Attól félek, hogy egyszer már nem akarnak hazajönni. Hogy Zenta fontos lesz ugyan számukra, csak éppen nem az otthont fogja jelenteni nekik, hanem azt a helyet, ahonnan elindultak.
Szeretném azt hinni, hogy nem így lesz. Hogy lesz még itt olyan generáció, amelyik nemcsak ismeri a Tisza illatát, hanem itt tervezi meg a jövőjét is. Amelyik ugyanúgy végigsétál majd a rakparton, ugyanúgy panaszkodik majd a városra, ugyanúgy büszke lesz rá, és ugyanúgy hazavárja majd valami megmagyarázhatatlan érzés. Talán ez lenne a legszebb bizonyítéka annak, hogy egy városnak van jövője: ha a gyerekei felnőnek, elmennek, világot látnak – de végül hazatalálnak. Mert zentainak lenni nemcsak azt kellene jelentenie, hogy tudjuk, honnan jöttünk. Jó lenne, ha azt is jelenthetné: tudjuk, hová tart(oz)unk.
Nyitókép: Gergely Árpád felvétele
