Kultúrakutatás, hagyományőrzés és közösségépítés

A nyár elején Vajdaság számos pontjára eljutott a hír, miszerint augusztus 28-án az észak-bánáti Verbicán – magyar nevén Egyházaskéren – egy hetedhét országra szóló lakodalmat tartanak. Nem szokványos esketést követő mulatságnak ígérkezett azonban ez a rendezvény, hiszen a menyasszony és a vőlegény, az ópusztaszeri Nagy Kincső és a zentai Szabó Róbert valójában nem alkotott egy párt, csupán közeli barátságot ápoltak egymással. Hogy miért döntöttek mégis úgy, hogy esküvői viseletet öltenek magukra ezen a forró, nyár végi napon? Ők ketten, mondhatni, főszereplői voltak egy alkalmazott kultúrakutatási kísérletnek, amelyet Fehér Viktor, a Banaticum Kutatóközpont és a Kiss Lajos Néprajzi Társaság elnöke baráti társaságával közösen álmodott meg.

Az MTTK-n oktató néprajzkutató-kulturális antropológus szülőfalujának hagyományait szerette volna feleleveníteni egy olyan rendezvény által, amelynek menetét az évtizedekkel ezelőtti szokások rendje határoz meg. A Vёrbicai lakodalom végül nemcsak hatalmas médiavisszhangot kapott, hanem sokak számára a nyár egyik legemlékezetesebb emlékévé is vált. A nagy sikerű esemény kapcsán a főszervezővel, Fehér Viktorral beszélgettünk arról, hogyan is nézett ki a második világháború utáni időszakban egy vajdasági magyar lakodalom, és hogyan jelent meg mindez a két héttel ezelőtti ünnepélyen.

– A vajdasági lakodalmak témájáról nagyon sok gyűjtés van már, így lassan egy átfogó képet is lehetne adni arról, hogy hol milyen házasságkötési szokások voltak. Azonban nem elegendő a Vajdaságban gyűjtött anyagokat áttekinteni, hanem érdemes megnézni azt is, hogy Szegeden, vagy Magyarország más részein milyen lakodalmi szokások voltak, ugyanis Vajdaság magyar lakossága a Kárpát-medence más területeiről érkezett – hívta fel a figyelmet a néprajzkutató. Hozzátette, a Vajdaságba került népcsoportok hozták magukkal a szokásaikat, az elődök fennmaradt hagyományait pedig később a leszármazottaik is őrizték. Mivel Verbicára a török hódoltság után szegedi dohánykertészek és makói fokhagymatermesztők telepedtek be, ebben a faluban az ő kultúrájuk lenyomatát őrzi a mára megmaradt száz-százhúsz fős lakosság.

A beszélgetés elején Fehér Viktor kiemelte, hogy nincs egyetlen igazi vagy kifejezetten csak verbicai szokáskör, hiszen a szokások folyamatosan változtak, vándoroltak és cserélődtek annak függvényében is, hogy az adott pár és a szüleik számára mi volt a fontos. Mindazonáltal voltak általános minták, például, hogy az 1960-as évek utáni évtizedekben a visszaemlékezések szerint leginkább ősszel kötöttek házasságot az emberek. Ennek oka az volt, hogy a falubeli mezőgazdasági termelők ezekben a hónapokban tudtak elszakadni a munkától, hogy részt vegyenek a lakodalom megvalósításában. Az időzítés miatt ez pedig nem csupán feladatot, hanem kikapcsolódást, szórakozást és közösségi élményt is jelentett számukra.

– A házasságkötés előkészületei az eljegyzéssel indultak. Volt például jegyajándék, amelyet a lány ajándékozott a kedvesének az eljegyzése apropóján, de a hozománynak is fontos szerepe volt, amelyet stafírungnak neveznek a mi környékünkön. Ez az, amit a lányos ház szülei adtak a lánnyal együtt, és erre éveken át spóroltak, takarékoskodtak. A nagymamám sokat mesélt arról, hogy tehenet, földet, pénzt adtak a lány mellé, és a vőlegény családja általában meg is kérdezte előre, mi lesz a móring, tehát az ajándék – mondta Fehér Viktor.

Az eljegyzést követő munkálatok a lakodalom egész évét meghatározták, elsősorban az adott család, a szűk rokonság és szomszédság tagjai számára. Nyáron például a pálinkához és a borhoz szükséges gyümölcsöt szerezték be. Az ünnepélyt megelőző tíz napban, illetve egy hétben egyre többen érkeztek és vették ki a részüket a mulatságot megelőző feladatokból: homokos földet hordtak a sátor helyszínére, tésztát gyúrtak, házat meszeltek, süteményt készítettek, kalácsot dagasztottak, ajándékot, italt és állatokat hoztak, utóbbiakat a lakodalmat megelőző pénteki napon vágták le.

– A lakodalom általában szombaton zajlott. Az 1960-as, 1970-es és 1980-as években a reggeli is része volt a legtöbb lakodalomnak, amire még kisebb számú vendégsereg jött össze, de fontos része volt az előkészületeknek, és jelen voltak a rokonság, a szomszédság tagjai és a segítők is. Ilyen alkalommal például kocsonyát, májast ettek, tehát disznótoros reggelit, amely az előző napi disznóvágáson készült el. A nagyobb vendégfogadás, ahol itallal, süteményekkel kínálták az érkezőket, a déli órákban kezdődött – magyarázta Fehér Viktor, kiemelve, jellegzetes résztvevői voltak a lagziknak a nézelődők is, akiket ugyan valamilyen okból kifolyólag nem tudtak meghívni a mulatságra, így az asztalnál sem kaptak helyet, mégis jó kapcsolatot ápoltak a családdal, és ezért ők is megjelenhettek a helyszínen. A vendégfogadás után fontos pillanat volt a bokréta és a menyasszonycsokor kikérése a vőlegény számára, ami a koszorúslányok feladata volt. Ezt követően az egybegyűltek ebédelhettek, a vőfély, akinek a szerepét nem hivatásos ceremóniamester, hanem egy falubeli legény töltötte be, bejelentette a következő fogásokat. Ezek között gyakran tyúkhúsleves szerepelt csigatésztával, illetve disznó- vagy birkapaprikás krumplival vagy káposztával. Az étkezést a nászmenet követte, amelynek során a nép először a polgári, majd a templomi esküvőre kísérte el az ifjú párt.

A korabeli esküvők színtere kapcsán nemcsak az volt érdekes, hogy az ünneplés sátorban folyt, hanem az is, hogy annak idején nem egy, hanem kettő helyszíne volt a lakodalomnak: egyik a menyasszonyos, másik pedig a vőlegényes háznál. Ez a szokás még huszon-egynéhány évvel ezelőtt is felbukkant Szőke, lánykori nevén Kiss Lívia és Szőke Zoltán lakodalmán. Az esküvő után először általában a menyasszonyos házhoz mentek az egybegyűltek, ahol egyebek között menyecsketánccal ünnepelték meg azt, hogy a lányból asszony lett. A lánykikérést követően a vendégsereg átvonult a vőlegényes ház sátrához, ahol nemcsak menyasszonytánc szórakoztatta a közönséget, hanem az úgynevezett csúnya menyasszony is megjelent. A mulattatásnak, a viccelődésnek számos formáját élvezhette a násznép, miközben a vacsorát is elfogyasztották. Mindenki jóllakhatott a sültekből, a paprikásból és a süteményekből, a mezőgazdasággal foglalkozók pedig az est folyamán hazasiethettek az állataikat is megitatni. Mindeközben a szülők biztatták a zenészeket, hogy minél több vendég nótáját elhúzzák, hogy a hangulat valóban felhőtlen legyen.

– A videófelvételeken látni, hogy az 1980-as és 1990-es években a lakodalmakban még tamburazene szólt, ezt pedig aztán egyre inkább az elektronikus zenére, elektronikus gitárra váltották, illetve párhuzamosan használták a hangszereket az 1990-es években. Ez egy nagyon izgalmas változás – hallhattuk Fehér Viktortól, aki elmondta, a zenével kísért szórakozás általában olyan sikeres volt, hogy reggelig tartott, akkor pedig a korábban hazament vendégeket is felkeltegették, visszahívták.

– Ebben az időben kevésbé volt a vőlegény és a menyasszony hangsúlyos szerepben, kiemeltebb szerepe volt a násznagyoknak a lakodalom napján, hiszen ők voltak az új pár támogatói és védelmezői egyben. Az egyházaskéri gyűjtéseim során például beszéltek arról, hogy gyakran ellopták a menyasszony cipőjét, és amikor meglett, bort töltöttek bele, amelyet a násznagynak meg kellett innia. Tehát a násznagynak voltak próbatételei, és kevésbé az ifjú párnak – mesélte.

Persze sok minden volt más annak idején: a díszítés sokkal egyszerűbb volt, kevesebb pénzt fektettek bele, hiszen nem megrendelésre, hanem munkával és kölcsönösséggel oldották meg ezeket a dolgokat. A pénz mint ajándék is kevésbé volt hangsúlyos, legtöbbször használati eszközöket ajándékozott a násznép, akik később saját esküvőjükön hasonló értékű és funkciójú tárgyat kaptak vissza a korábban összeesketett pártól.

Idén augusztus 28-án az egybegyűltek visszarepülhettek az időben, hiszen egy igazán élethű, régi, sátras lakodalom kerekedett Fehér Viktorék kezdeményezéséből. A vőlegény és a menyasszony szerepére a szervezők baráti körének tagjai vállalkoztak, és noha nem voltak konkrét elvárások az irányukban, a főszervező szerint egy csodás színészi munka bontakozott ki az est folyamán. Fontos szerepe volt a vőfélynek, valamint az igencsak jó hangulatot biztosító hattagú zenekarnak is, akik Péter Nándor adai tamburás vezetésével érkeztek a helyszínre. A hangszerek között megjelent egyebek között a cimbalom is, amelyet a résztvevők közül sokan korábban nem is láttak még.

Mindemellett, ahogyan a régi a lakodalmak, a verbicai ünnepség sem kizárólag a hagyományőrzésről szólt: a kapcsolatteremtés, a közösségi élmény létrehozásának célja mindvégig a szervezők szeme előtt lebegett. Az eseményt hónapokkal a megrendezése előtt hirdetni kezdték, hogy minél több érdeklődő részt vehessen ezen a nem mindennapi rendezvényen. A szilárd baráti kör ezáltal egy nagy csapattá alakult, és nemcsak Verbicáról, hanem Vajdaság minden részéről, sőt, még Magyarországról is érkeztek emberek, szervezők – nem is beszélve azokról az egykori egyházkéri lakosokról, akik külföldre költöztek, ám a lakodalom és a szintén augusztusban megtartott búcsú idejére hazatértek meglátogatni szülőfalujukat. Voltak, akik a szabadságukat szándékosan ennek a rendezvénynek az idejére vették ki. Ez persze nemcsak egy nap volt, hiszen ahogyan évtizedekkel ezelőtt, most is a násznép végezte el az ünnepség előkészületeit is a lagzit megelőző napokban. A feladatok listáján sok fizikai munka, egyebek között a sátor felállítása, valamint egy kiállítás létrehozása is szerepelt. A keddtől péntekig tartó lakodalomépítő tábor nemcsak a szórakozásra, hanem a tanulásra és a kutatásra is lehetőséget adott.

– Azt gondolom, a 21. században, amikor a frontális oktatásnak vannak kihívásai, akkor ez a módszer, amelyet most kísérletezünk ki, alapja lehet az ismeretátadásnak, és mintája lehet annak, hogyan lehet egy kutatást ismertebbé tenni, alkalmazni a közösségszervezésben és mindebben felhasználni a néprajz-kulturális antropológia szemléletét – mondta Fehér Viktor, hozzátéve, az esemény során ő maga is vezetett terepnaplót, de voltak, akik interjúkat is rögzítettek. Kíváncsiak voltak ugyanis egyebek között arra, milyen diskurzusokat teremt az esemény, és hogyan vélekednek róla a helyi magyar és más anyanyelvű lakosok, tekintettel arra is, hogy a Vёrbicai lakodalom nemcsak a falu népének, hanem egyben a turistáknak és a kutatóknak is szólt.

– Közösségi, sokak által mozgatott és alakított esemény lett ebből – fogalmazott a Banaticum Kutatóközpont elnöke. Hozzátette, amellett, hogy a szokások adottak voltak, a sokszínű szervezőcsapat ötleteire és kreativitására is szükség volt a remek hangulat kialakításához.

– Ez a valami elindult, aztán az emberek, a résztvevők beletették azt, amit fontosnak tartottak, így lett ez tényleg egy közösségi esemény, amely a miénk lett. Azt kérték a helyiek, a barátaim, a szomszédság, hogy tartsuk majd meg újra ezt az eseményt, szervezzük meg évről évre. Hangsúlyozták, hogy a más helyeken élő ismerősöktől is hallottak a Vёrbicai lakodalomról, és egy kicsit mindannyian elkezdtek büszkék lenni arra, hogy észak-bánátiak, hogy verbicaiak, hogy egy olyan településről származnak, ahol egy ilyen kezdeményezés elindult – magyarázta Fehér Viktor, aki elmondta, úgy gondolja, a mai elidegenedett világban nagyon nehéz kapcsolódni másokhoz, hiszen ritkán adódnak olyan alkalmak, ahol az emberek új ismeretségekre tehetnek szert. A Vёrbicai lakodalom és annak megépítése ezt a hiányt igyekezett pótolni. A szervező emellett reményét fejezte ki annak kapcsán is, hogy a néhány nap során akár egy-egy rossz viszony is rendeződhetett, hiszen a régi világban az esküvők, sőt, a temetések is lehetőséget adtak arra, hogy az örömteli hír vagy a tragédia apropóján az emberek félretegyék a konfliktusaikat. Azonban, ha történt békülés, ha nem, az biztos, hogy a Vёrbicai lakodalom résztvevői igen hálásak a szervezőknek, erre utal az is, hogy a szakmai közösség, a táborlakók és a násznép Észak-Bánát Néprajzi Gondnokának nevezték ki a Fehér Viktort.