Aquinói Szent Tamásról, a szentek legtudósabbjáról és a tudósok legszentebbjéről szól az anekdota, hogy társai egyszer azzal ugratták, hogy nézzen ki gyorsan az ablakon, mert repül egy disznó. Tamás odalépett az ablakhoz, mire társai nevetni kezdtek hiszékenységén. Ő azonban úgy felelt: inkább elhisz egy képtelenséget, mint azt, hogy valaki szándékosan valótlant állít neki.
A történet elsőre talán megmosolyogtató, valójában azonban a bizalomról szól. Arról a természetes emberi feltételezésről, hogy amit a másik tényként állít vagy valóságként mutat elénk, az megfelel a valóságnak. A Tamásnak tulajdonított anekdota ebben a tekintetben jól összecseng azzal, amit maga az Angyali Doktor az igazmondásról tanít. Fő művében, a keresztény teológia és filozófia kérdéseit rendszerező Summa Theologiae-ben az igazmondást erényként tárgyalja, amelynek nem csupán az egyén erkölcsi életében van jelentősége. Mivel az ember természeténél fogva társas lény, bizonyos értelemben tartozik embertársának azzal, hogy az igazságot mutassa felé. Arisztotelész nyomán Tamás arra is rámutat, hogy az emberi együttélés lehetetlenné válna, ha az emberek nem hinnének egymásnak.
A hazugság tárgyalásakor Tamás gondolatmenete még közelebb vezet korunk problémájához. Az ember nemcsak szavakkal, hanem külső jelekkel is közli azt, amit gondol – ezeknek pedig összhangban kell állniuk azzal, amit közölni akar. A probléma tehát nem korlátozódik pusztán a kimondott vagy leírt valótlanságra. A megtévesztés eszköze maga a jel is lehet. Nyolc évszázaddal később ennek a bizalomnak egészen új próbatételével szembesülünk. A mesterséges intelligencia ma már olyan képeket tud előállítani, amelyek megtörtént esemény benyomását keltik akkor is, ha az esemény nem valós.
HOL VAN A HATÁR?
E sorok írója karikatúrával is foglalkozik, így aligha emelhet kifogást az ellen, ha a politikai küzdelemben valakit kifiguráznak vagy görbe tükröt tartanak elé. A karikatúra természeténél fogva torzít, túloz, olykor provokál, s bizony nem mindig hízelgő. De van egy implicit megállapodása az olvasóval: nem akarja valóságként eladni azt, ami egyértelműen ábrázolás, és nem akarja megsemmisíteni az alanyát. A szemlélő tudja, hogy amit lát, az vélemény, értelmezés, szatíra. Talán éppen itt húzódik az egyik olyan minimum, amelyet a legkeményebb politikai küzdelemben is illene betartani. Más dolog ugyanis egy valóban megtörtént eseményt kifigurázni, és más egy meg nem történt eseményről olyan képet készíteni, amely a valóság látszatát kelti. Az előbbi a vélemény szabadságának része, az utóbbi viszont – még mesterséges eredetének feltüntetése mellett is – alkalmas lehet a megtévesztésre, ha nem válik egyértelművé, hogy maga az ábrázolt jelenet sem történt meg.
E hasábokon korábban, a politikai vitakultúráról szólva szó esett arról, hogy tartós párbeszéd csak akkor alakulhat ki, ha a vitázó felek ugyanabból a valóságból indulnak ki, még ha annak értelmezésében eltérnek is egymástól. Akkor Schopenhauer Vitatkozás művészete kapcsán arról is szó volt, hogy napjaink politikai vitája nemegyszer már nem az igazság kereséséről, hanem a győzelemről szól: az érveket felváltják a narratívák, a meggyőzést pedig a manipuláció. A mesterséges intelligencia mindehhez új eszközt adott. Segítségével ugyanis már nemcsak elmondani lehet egy történetet úgy, ahogyan az nekünk kedvez, hanem képet is lehet készíteni hozzá – akkor is, ha az ábrázolt jelenet soha nem történt meg. Ha pedig egy ilyen kép alkalmas arra, hogy valakit a valóságban meg nem történt cselekedettel hozzon összefüggésbe, a politikai bírálat könnyen átcsúszhat a bizalmatlanságra, a rosszindulatra és a hiszékenységre építő karaktergyilkosságba. Különösen kényes ez akkor, amikor a kiindulópont egy valóban megtörtént és vitát kiváltó politikai esemény, a hozzá készített kép azonban már olyasvalakit ábrázol egy meg nem történt helyzetben, akinek az adott cselekedethez nem volt köze, sőt maga is egyértelművé tette, hogy hasonló gesztust semmilyen politikai megfontolásból nem tenne.
NEM CSAK HELYI JELENSÉG
A jelenség természetesen nem helyi sajátosság, a következmények pedig nagyon is valóságosak lehetnek. Cara Hunter északír politikusról három héttel a 2022-es választások előtt pornográf deepfake-videó kezdett terjedni. Mindez akkor történt, amikor egy korábban diagnosztizált agyalapimirigy-daganattal is küzdött. Még saját családtagjainak is magyaráznia kellett, hogy a felvétel hamis, régi ismerősei az utcán elkerülték, a választási kampány végére pedig már annyira megviselték a történtek, hogy az sem érdekelte, megválasztják-e.
Brazíliában a kérdés már az igazságszolgáltatást is foglalkoztatja. Augusztusban eltávolíttattak egy mesterséges intelligenciával készült videót, amely Jair Bolsonaro volt államfőt Daniel Vorcaro bankárral mutatta olyan helyzetekben, amelyek a valóságban soha nem történtek meg. E hónap elején a legfelsőbb választási bíróság a deepfake fogalmát is pontosította: olyan mesterségesen létrehozott vagy manipulált tartalomnak minősítette, amely valósághűen jeleníti meg vagy változtatja meg egy személy képét, hangját vagy megnyilvánulását. A választási propagandában az ilyen deepfake-ek használata tilos. A brazilok nem magát a mesterséges intelligenciát akarják száműzni a választási kampányból, azt viszont megkövetelik, hogy használata egyértelmű legyen, a valóságosnak tűnő, megtévesztő deepfake-ekkel szemben pedig jóval szigorúbban lépnek fel.
Mindez azért lényeges, mert a mesterséges eredetre utaló megjegyzés önmagában még nem feltétlenül semlegesíti a látvány erejét. A közösségi oldalakon sokan előbb találkoznak a képpel és a címmel, mint a hozzájuk fűzött magyarázattal – ha egyáltalán eljutnak odáig. Mire kiderül, hogy MI-illusztrációt láttunk, a soha meg nem történt jelenet nagyon könnyen valós emlékként rögzülhet bennünk és felháborodást, ellenszenvet vagy akár gyűlöletet válthat ki az ábrázolt személlyel szemben.
A POLITIKAI MINIMUM
A politikai küzdelem természetéhez hozzátartozik a kemény bírálat, a túlzás, s olykor a „kíméletlen“ karikatúra is. Mindezzel nincs és nem is lehet baj addig, amíg világos, hogy véleményt, szatírát látunk. Szerelemben és háborúban állítólag mindent szabad. A politika viszont nem háború, a politikai ellenfél pedig nem ellenség. Különösen igaz ez egy kisebbségi közösségben, ahol a politikai indulat hevében sem volna szabad megfeledkezni arról, hogy a választások másnapján is ugyanannak a létéért küzdő, a 20. században annyi szenvedésen, megaláztatáson átesett közösségnek a tagjai maradunk. Lehet vitatkozni arról, ki képviseli jól vagy rosszul annak érdekeit, lehet változást követelni és politikai alternatívát kínálni, egészen más azonban, ha a politikai küzdelem már odáig jut, hogy a saját közösség képviseletének gyengítése vagy akár elvesztése is elfogadható árnak tűnik az ellenfél legyőzéséért. Ez már nem egyszerűen politikai taktika kérdése. Olyan veszélyes játék, amelynek súlyos következményeit végül nem egy párt vagy néhány politikus, hanem maga a közösség viselheti.
________________________
Vö. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, II-II, q. 109, a. 3; q. 110, a. 1.
Politikai vitakultúránk. Magyar Szó, 2026. június 27–28., 7. old.
https://www.reuters.com/world/americas/brazil-races-rein-ai-weeks-before-election-2026-09-01/
Nyitókép: Freepik
