Vannak emberek, akik egész évben a nyaralásra készülnek. Spórolnak, minden dinárt félretesznek, hogy aztán, amikor elérkezik a várva várt utazás, semmire se legyen gondjuk. Reggeli, ebéd, vacsora étteremben, közben délelőtt kávé, délután fagyi, este koktél. Ezt mind onnan tudom, hogy nemrég egy ismerősöm részletesen kifejtette a közösségi oldalán az évi egy hét luxus elméletét. Eszerint ha már nyaralás, akkor kapcsolódjunk ki teljesen, arra az egy vagy két hétre ne kelljen garasoskodni. Meglehetősen sokan egyet is értettek vele.
Én viszont számolgatok. Először a napokat, meg hogy hányat kell még aludni az indulásig, utána a kiadásokat. Az észszerű költekezés híve vagyok, és a tengerparton sem tudok kibújni a saját bőrömből, így ott is meggondolom, mire mennyit érdemes költeni, és igyekszem megtalálni az arany középutat. Így aztán mi nem eszünk mindennap étteremben, de néhány estére azért megadjuk a módját.
Legutóbb is így volt.
Kiválasztottunk egy kellemes kis vendéglőt, délután foglaltunk asztalt, este szépen felöltöztünk és úgy döntöttünk, az étlap jobb oldalát ezúttal egyáltalán nem vesszük figyelembe, hanem úri módra megvacsorázunk. Végül pizzát rendeltünk, mellé egy-egy pohár fehérbort. Nem valami különleges, de ez cseppet sem zavart bennünket. Ellenkezőleg. Koccintottunk, lassan kortyolgattuk az italt, és úgy ízlelgettük a pizzát, mintha legalábbis valami kimondhatatlan nevű fogást szolgáltak volna fel nekünk egy Michelin-csillagos étteremben. Beszélgettünk, nevettünk, boldogok voltunk. A romantikus este végén pedig kézen fogva sétáltunk haza.
Itt akár véget is érhetne a történet.
Éjjel azonban arra ébredtem, mintha valaki kést döfött volna a hasamba. Legalábbis az első néhány másodpercben mégis ezt tartottam a legvalószínűbb magyarázatnak. Aztán jött a következő görcs és már nem maradt időm az elméletekre. Kétrét görnyedve kibotorkáltam a fürdőszobába. Majd vissza az ágyba. Aztán megint a fürdőszobába. Majd megint vissza. Az éjszaka sötét óráiban magányos őrjáratot teljesítettem a hálószoba és a mosdó között. Ágy széle, ajtófélfa, folyosó, fürdőszoba. Visszafelé ugyanez.
A férjem mindeközben békésen aludt. Néha, amikor visszafeküdtem mellé, irigykedve hallgattam az egyenletes lélegzését. Ugyanazt ettük, ugyanazt ittuk, ugyanott ültünk. Ő pedig alszik. Micsoda igazságtalanság… Persze nem neki kívántam rosszat, nem azt akartam, hogy ő is beteg legyen, csak magamat sajnáltam.
Hajnal felé, amikor végre épp sikerült volna elaludnom, észrevettem, hogy felpattan mellőlem, és határozott léptekkel elindul az általam már jól bejáratott útvonalon.
Nem kérdeztem semmit. Vannak pillanatok egy házasságban, amikor fölöslegesek a szavak.
Reggelre az előző napi eleganciából nem sok maradt. A szép ruhák egy széken hevertek, mi pedig két megviselt emberként ültünk egymással szemben, apró kortyokban ittuk a mentateát, és azon tanakodtunk, vajon meg merjünk-e enni egy-egy darabka száraz kenyeret. Néha egyikünk felállt, és sietve eltűnt. A másik ilyenkor csak megértően bólintott és várt a sorára. Elvégre sok év után az ember már nem feltétlenül virággal, gyertyafénnyel és nagy vallomásokkal bizonyítja a szerelmét. Néha azzal, hogy nem foglalja el túl sokáig a fürdőszobát, odakészíti a másiknak a vizet vagy főz még egy adag teát.
Este még azt gondoltuk, milyen kevés is kell a boldogsághoz. Egy pizza, két pohár bor, egy lefoglalt asztal és valaki, akivel kézen fogva hazasétálhatunk.
Másnapra rájöttünk, hogy ennél még kevesebb is elég...
Úgy látszik, az úri vacsoránk mellé egy meglehetősen drága tisztítókúrát is kaptunk. Ezt nem számítottam be a kiadások közé, de ha már benne volt az árban, becsülettel végigcsináltuk. Együtt. Végül is erre szerződtünk, jóban-rosszban.
Talán mégis meg kellett volna nézni az étlap jobb oldalát, de legalább az apró betűs részt.
