Egy kerékpárjavító mesternél vagyok. A harminc közül az egyiknél, akiről sokan azt mondták, hogy kiváló mester és becsületes is. Amikor átvette Csilla villanybiciklijét azt mondta, attól tart, hogy a motorját kell cserélni, ami sokba fog kerülni. De! Mert mindig van egy de. „Előbb átnézem, és majd felhívom, hogy mi a baja és mit kóstál a javítás.” Több mint három hetet vártam, mire megcsörrent a telefon. „Nem kellett a motort cserélni, sikerült beszereznem a szükséges alkatrészeket, kész a bicikli. Száz euró a javítás. Mielőtt eljön érte, még beállítom a fékeket, és a lámpája sem ég, azt is megcsinálom ezért az árért.” Bevallom, megörültem az összegnek, ugyanis sokkal többre számítottam, sőt már azon spekuláltam, hogyan tudunk egy másik villanybiciklit venni Csillának.
Miközben várok az utolsó simításokra, kissé szétnézek a műhelyben. Rengeteg a szerszám, közülük sokról nem is tudom, hogy mire való, de nem faggatom a mestert, mert látom, hogy sok a munkája, és biztosan ideges is. És a sok munkához párosul a 40 fokos hőség.
A műhely előtt és a műhely melletti raktárrészben kerékpárok és kismotorok sorakoznak. Elkezdem számolni, de száznál abbahagyom. Vajon hány bringát tud ez a fiatalember naponta vagy évente megjavítani? Biztosan annyit, amennyiből meg is tud élni, ugyanis csak ezzel foglalkozik. Újvidéken több mint kétszázezer kerékpár van, tudom meg tőle. Igaz, nem mindenki tartja karban rendszeresen, ám akkor is rengeteg a városban a javítani való kétkerekű. És a kismotorokat nem is számoltam, amelyeket szintén javít. Újvidék lakosainak száma körülbelül négyszázezer fő, ami azt jelenti, hogy minden második embernek van kerékpárja, és a mestertől tudom meg azt is, hogy ez a szám évről évre nő. Ilyenkor, nyáron sokan árulnak bicikliket, behozatali használtakat vagy újakat, de sokan a hazai, egész pontosan a topolyai Capriolo termékeit veszik. Brindza Lajos gyára, amelyet még a kilencvenes években családi vállalkozásként hozott létre, évente százezer bringát gyárt, szerel össze. A mester szerint ezek a járgányok jók, erős középkategóriába tartoznak, igaz némelyiknél kissé furcsa megoldásokat alkalmaznak, ám meg tud birkózni velük. Mint ahogy Csilla biciklijével is megbirkózott.
Tehát Újvidéken több mint kétszázezer bicikli van. De vajon mennyi van Amszterdamban? Segítségül hívom a mesterséges intelligenciát, mert ugye mindent sem én, sem a mester nem tudhatunk. Kérdésemre azt válaszolja, hogy becslések szerint ebben a holland városban nyolcszáznyolcvanegyezer bicikli fut. Amszterdam lakosságának száma pedig nyolcszázötvenezer. Tehát minden lakosra jut egy kerékpár, és harmincezer embernek kettő is van.
Újvidék jó úton halad, hogy elérje ezt az arányt. A feltételek is adottak, ugyanis a város területén több mint százötven kilométernyi bicikliút van, sőt nemrég óta a kerékpározók az egyirányú utcákat is kétirányúként használhatják. Nem beszélve arról, hogy az egyre növekvő autóforgalomban kerékpárral gyakran gyorsabb eljutni a város egyik feléről a másikra, különösen csúcsforgalomban. Meg aztán nincsenek parkolási gondok. Nem beszélve arról, hogy mennyivel olcsóbb kerékpárt hajtani, mint autót, és arról sem, hogy sokkal egészségesebb forgatni, mint nyomni a pedált.
Csilla örömmel vette át biciklijét, amelyet kocsival szállítottam el neki (azért néha jó az autó is) a munkahelyére. Azzal érkezett haza. Kérdésemre, hogy elégedett-e bringájával, azt válaszolta, hogy sokkal jobb, mint újkorában.
Úgy száguld vele, mint egy őz a réten.
Mint egy capreolus, azaz capriolo.
Nyitókép: Pixabay.com
