Azok közé az emberek közé tartozom, akik szeretnek egyedül lenni. Sok befelé forduló, introvertált embertársamhoz hasonlóan számomra is az önmagammal töltött idő jelenti a kikapcsolódást.
Szükségem van az egyedüllétre ahhoz, hogy feltöltődjek energiával. Ilyenkor bezárom az ajtót, kikapcsolom a tévét, zene sem szól, a telefonomat „ne zavarjanak” üzemmódra állítom, az értesítések ráérnek később. Ezekben a percekben – szerencsésebb esetben órákban – az otthon biztonságában és csendjében rendezem a gondolataimat, helyére teszem a fontos dolgokat, és elengedem azt, ami lényegtelen, elidőzök egy-egy érzésnél, amit napközben nem volt időm észrevenni.
Egy este épp egy ilyen – divatos kifejezéssel élve – énidő alkalmával, a sűrű, szinte tapintható csöndben a gondolataimba merülve üldögéltem a kanapén, amikor hirtelen kinyílt a konyhai szemetes. Tisztán hallottam, ahogy felnyílik a fedele. Földbe gyökerezett a lábam. Hiszen egyedül vagyok. Vagy mégsem?
Lélegzetvisszafojtva vártam. Lassan számolni kezdtem magamban. Nyolcig kell eljutnom, nyolc másodperc múlva magától le kell csukódnia, így működik a szenzor. Pontosan nyolc másodperc, se több, se kevesebb. Az egyetlen kivétel, ha valaki pont ott áll előtte, akkor nem indul el a visszaszámlálás. Hat, hét, nyolc... és semmi. Tehát valaki áll a szemetes előtt. Pedig nem lehet ott senki, ez biztos, csak én vagyok itthon.
Nem tartom magam különösebben spirituális embernek, nem gondolom, hogy a lelkek ide-oda járkálnak világok és dimenziók között, de abban a pillanatban valahogy mégis az volt az első gondolatom, hogy: szellem. Talán valamelyik nagymamám látogat meg. Végül is abban őszintén hiszek, hogy a szeretteink valamilyen módon a síron túlról is törődnek velünk. Álmodni is szoktam velük. Csak ez lehet a magyarázat. De mégis miféle kísértet állna a konyhában pont a szemetes előtt? Már vagy háromszor elszámoltam nyolcig, de a fedél még mindig nyitva. Talán elromlott az érzékelő, vagy lemerült az elem. Oda kellene mennem megnézni, gondoltam, miközben a szívem egyre hevesebben vert.
– Van ott valaki? – suttogom bele csöndbe. Szerencsére nem érkezett válasz. Jó, akkor odamegyek.
Lassan felálltam a kanapéról, és elindultam a konyha felé. Csak néhány lépést kell megtenni odáig, de mindet alaposan megfontoltam, mintha ezzel is időt nyernék. A parketta itt-ott halkan megreccsent a talpam alatt. Egyre csak számoltam magamban: egy, kettő, három... nyolc. Hátha mégis lecsukódik, mire odaérek. Mégis mire számítok, mit várok, mit szeretnék? Hogy tényleg álljon ott valaki? Vagy ne legyen ott senki? Megálltam a konyha bejáratánál, ahonnan már láttam a szemetest, de még biztonságos távolságra voltam tőle. Tétováztam, mintha attól tartanék, hogy ha közelebb megyek, végleg eldől valami. Kiderül, hogy a világ mégiscsak épp olyan egyszerű és megmagyarázható, amilyennek eddig ismertem. Vagy éppen ellenkezőleg, valami ismeretlenre és misztikusra bukkanok a saját konyhámban. Nagy levegőt vettem, és beléptem. A szemetes tényleg nyitva volt. A szenzoron pedig egy apró bogár üldögélt békésen. Egy pillanatig döbbenten néztem, majd hangos nevetésben törtem ki. A bogárka megriadt és elröppent, a visszaszámlálás pedig elkezdődött. Nyolc másodperc után ezúttal a kis fedél lecsukódott, a rejtély megoldódott. Ennyi volt az egész. Egy apró élőlény találkozása a modern technikával és az én túlzottan élénk képzeletemmel.
Újra csend volt a lakásban, és bennem is elült lassan a hangzavar. Minden visszazökkent a megszokott, normális kerékvágásba. Néhányszor nyolc másodpercnyi bizonytalanság után újra egyedül voltam. Legalábbis azt hiszem.
