Mark Boyle, avagy A pénztelen ember, ír író. Miért pénztelen? Mert már tizennyolc éve pénz nélkül él, kerek tíz éve pedig a modern technológia nélkül. A The Guardian brit lap rendszeres munkatársa, és több könyve is megjelent különös életformájának tapasztalatairól. Ő mondata: „Ha nem kell engedély ahhoz, hogy az elmémet kitegyék egy egészségtelen, függőséget okozó termék felelőtlen, szexualizált marketingjének, az azt jelenti, hogy ahhoz sem kell engedély, hogy amikor legközelebb arra járok, egy baltát vágjak a reklám közepébe? Az elmém is magántulajdon – talán a leginkább magánjellegű tulajdon, ami csak létezik.”
Fogyasztói társadalom vagyunk, mert azzá tettek minket a globális teret uralók, vagy uralni akarók. Munkánkért nemcsak annyi pénzt kapunk, hogy ne halljunk éhen, hanem egy kicsivel többet, hogy költhessünk is olyan dolgokra, amelyek úgy tűnnek, hogy szükségesek számunkra. Sokkal kisebb az a réteg, amelyik a minőséges, drága árut megvehetik, mint az a réteg, amely kevés pénzt tud különböző használati tárgyakra költeni. Mert ugye, a szegényebb fogyasztók is szeretnének maguknak, mondjuk, egy fűnyíró gépet. A szomszédnak már robot végzi ezt a munkát, én viszont még mindig kaszával és sarlóval kínlódok. És ekkor lép színre a Temu, és a Temuhoz hasonló globális kereskedelmi hálók. Örömmel töltjük le telefonunkra applikációjukat, és máris rendelünk. Néhány nap múlva boldogan bontjuk ki a csomagot. Én is lázban voltam, amikor megkaptam elektromos, drótnélküli kaszámat. Azonnal ki is próbáltam, és jónak tűnt. Nem nyírt olyan szépen, mint a szomszéd robotja, de nyírt. És ami még fontos, olcsó volt! Egy év után azonban újra kellett élesítenem a kaszát.
Rendeltem még néhány apróságot a Temun, de csaknem minddel megjártam, ezért úgy döntöttem, hogy ebben a boltban nem vásárolok többet. A Temu azonban nem hagyott nyugton. Végül már olyan agresszíven hirdette termékeit, hogy egy rövidke facebookos bejegyzést sem tudtam végigolvasni anélkül, hogy ne ugrott volna ki a reklámjuk. Gondoltam, ha kitörölöm az applikációjukat, akkor ez megszűnik. Tévedtem. Még agresszívebb lett, sőt most már azt is követeli tőlem, hogy töltsem le az applikációt. Nem töltöttem le, de letöltöttem egy programot, amelyről azt hallottam, hogy megvéd a reklámoktól. Valóban meg is védett, csak a Temutól nem! A temus reklámok továbbra is érkeznek, egyre gyakrabban, egyre agresszívebben. Még nem vagyok abban az állapotban, hogy baltát vágjak a telefonomba, de majdnem.
Nem tudok szabadulni tőle, most már éveken óta. Most azzal próbálkozom, hogy keresek egy olyan céget, amely kitúrná telefonomból a Temut, de nem találok. Annyira leköt ez a keresés, hogy már kezdek beleőrülni. Elmémet teljesen behálózta a Temu, már másra sem tudok gondolni, csakis arra, hogyan távolítsam el? Végül arra jutottam, hogy lecserélem a telefonomat, tiszta lappal indulok tovább, mondtam magamnak. És láss csodát! Eltűnt a Temu! Legalábbis én azt gondoltam, mert egy ideig nem jelentkeztem fel közösségi oldalakra. De hát közösségi oldalak nélkül manapság nem lehet élni, annak ellenére, hogy ezt Mark Boyle cáfolja – így ismét bejelentkeztem. Óvatosan ugyan, kerülve a reklámok megnyitását. Egy ideig tűrhető volt megjelenésük száma, de lassan ismét bosszantóan elszaporodtak. És ismét megjelent a Temu.
Végül feladtam. Ő győzött.
Talán még csak annyit fűznék a történethez, hogy mindennek semmi köze a politikához.
Vagy mégis?
