A nagyjából ötven körülinek tűnő, elnyűtt baseballsapkát viselő férfi határozott léptekkel közelít az autóhoz, egy nehezen meghatározható színű, kékesszürkés Ladához, óvatosan körülnéz, kinyitja az anyósülésnél lévő ajtót, magához vesz egy újságpapírba bugyolált csomagot, erősen magához szorítja, majd gyors léptekkel visszasiet az eredeti helyére, anélkül hogy bezárná az autó ajtaját, amiről megfigyelője arra következtethet, hogy egyrészt nem megy messzire, másrészt talán nem is hagyja túl sokáig magára a járművét, aztán kisvártatva újra megtörténik ugyanez az eset, majd még egyszer, azután még egyszer. A második-harmadiknál már kezd kirajzolódni, hogy a csomagok kis műanyag palackokat rejtenek, amelyeknek a tartalmát minden bizonnyal engedély nélkül próbálja értékesíteni. A látottak alapján nem is sikertelenül. A jó házi pálinkának nincsen párja, mondják, és bizonyára így vannak ezzel azok is, akik ilyen módon szerzik be a nélkülözhetetlen szíverősítőjüket.
A kisvárosi anziksznak azonban ezúttal talán még a pálinkánál is fontosabb szereplője a jócskán felnőtt korba lépett, sőt bizonyára már az emberi léptékben mért középkorúság határait is inkább felülről, mintsem alulról súroló, igen sokat látott jármű, amely még most is hűen szolgálja gazdáját, ráadásul nemcsak járműként, hanem – ahogyan azt a mellékelt ábra mutatja – rejtekhelyként, sőt talán nem túlzás azt állítani, valamiféle cinkostársként is, hiszen feltételezhetően sok hasonló esetet asszisztált már végig, némán figyelve a körülötte zajló eseményeket, pontosan úgy, ahogyan most őt és a gazdáját figyeli valaki.
Valaki, akiben a történések feletti ítélkezésnél jóval erőteljesebben elevenednek fel a gyermekkori emlékei, hiszen annak idején nekik is ilyen autójuk volt, csak jóval megőrzöttebb állapotú, és nem annyira cinkostárs, mintsem inkább családtag, legalábbis ő akkor úgy élte meg az ugyancsak meghatározhatatlan színű, leginkább talán a fénylő homok árnyalatához hasonlítható, mindig tiszta és csillogó 1200-as Ladájukat, amelyet akkoriban sokan csak Zsiguliként emlegettek, különösen Magyarországon, ahol a rendőrség is ezt a típust használta. Azt azonban maga is csak évekkel később tudta meg, hogy honnan származik ez a kettősség az autótípus nevét illetően. Egyes források szerint, amiket még gyerekkorában olvasott, a Zsiguli név a szovjet autógyár közelében lévő hegy nevéből származott, az exportra szánt modelleket azonban Ladának nevezték, ugyanis a nyugati országokban nem nagyon tudták volna kimondani a Zsigulit, a Lada viszont, ami egyesek szerint az ősi orosz mitológiában szereplő szépség és fiatalság istennőjének a nevéből származik, mások szerint viszont az autó emblémájában is látható hajómotívumnak a nevéből, semmiféle nehézséget nem okozott nekik.
Azóta persze már megannyiszor utánanézhetett volna, hogy vajon mennyi igaz ezekből az okfejtésekből, ám mégsem tette, mert úgy érzi, bizonyos kérdésekben még ma is jó érzéssel tölti el az efféle bizonytalanság, ami némi misztikumot is ad a gyermekkori történeteknek, lehetővé téve ezáltal, hogy egy idő után akár legendákká is terebélyesedjenek, vagy legalábbis a családi legendárium részévé váljanak. Talán éppen ez az, ami miatt szinte soha nem nevezte Zsigulinak az autójukat, hanem csakis Ladának, hiszen azt mégiscsak előkelőbbnek, vagy legalábbis komolyabbnak érezte, és ami miatt még ma is szívesen beleülne, valahányszor meglát egy-egy ilyen autót, legyen az szépen megőrzött oldtimer, jócskán lestrapált piacozóautó vagy éppen jó ideje kimustrált rendőrautó, hiszen ilyen módon a történeteik, legyenek azok bármilyen jellegűek, találkozhatnának, összefonódhatnának, sőt talán ki is teljesedhetnének.
S miközben az elnyűtt baseballsapkát viselő férfi ügyetlen mozdulatait figyeli, amelyek sokkal inkább alkalmasak arra, hogy feltűnést keltsenek, mintsem arra, hogy leplezzék az illető ténykedését, az jár a fejében, milyen jó lenne megízlelni valamelyiket a dolgozószobája bárszekrényében gondosan elhelyezett és évek óta féltve őrzött gyümölcspárlatok közül, amelyeket csak különleges pillanatokban vesz elő, pontosan úgy, mint ahogyan az emlékeit a homokszínű Zsiguliról, amelyet – bármennyire is közel állt hozzá – mégiscsak megilletett és megillet még ma is a sokkal előkelőbbnek vagy legalábbis komolyabbnak tűnő Lada megnevezés.
Nyitókép: Pixabay
