Nagyban zajlanak a választási kampányok, kettő is egyszerre, és hamarosan még egy lesz. A meglévő politikusok és a politikával foglalkozni szándékozó emberek elárasztották az országot, hirdetik programjaikat, dicsekednek eddigi eredményeikkel és természetesen ígérgetnek is.
Az ígéretek között azonban vannak észszerűtlenek is. Maguk a kampányolók is tudják, hogy megvalósíthatatlanok, de azt is tudják, hogy a plebsznek hangzatos szavak kellenek és egy olyan jövőkép, amelyről talán még unokáink is csak álmodni fognak. De mindegy, a szavazatokat meg kell szerezni.
Persze a választási ígérgetés nemcsak térségünkre jellemző, hanem az egész világra. A politikus, ha már belekóstolt ebbe a „szakmába”, nem akarja egykönnyen elveszíteni, ezért gyakran olyat is mond, amiről eleve tudja, hogy nem tudja megvalósítani.
Az Egyesült Királyságban a Brexit-kampányban a kilépéspártiaknak a legfőbb kampányérve az volt, hogy ha kilépnek az EU-ból, heti 350 millió fontot (410 millió euró) kaphatna az egészségügy. Sokan el is hitték, majd gyorsan kiderült, hogy teljesen fiktív számmal kampányoltak a kilépéspártiak, és ígéretük megvalósíthatatlan.
Indiában az ellenzéki Kongresszus Párt két évvel ezelőtt azzal kampányolt, hogy ha megnyerik a választásokat, minden szegény család legidősebb női tagja évente 100 ezer rúpiát (900 eurót) kap. Sokan értékelték a kezdeményezést, de a közgazdászok elmondták, hogy ez a program országos szintű finanszírozása romba döntötte volna India költségvetési egyensúlyát.
Mivel a politikusok tudják, hogy a választók túlnyomó többsége nem gazdasági, és végképp nem makrogazdasági szakember, így a kampányban nem a megvalósíthatóság számít, hanem az érzelmi hatás. Voltak jól hangzó ígéretek, például az ingyenpénz Indiában vagy egymillió új munkahely, amit Berlusconi ígért az olaszoknak még az első kampányában, ami nemhogy nem valósult meg, hanem hatalma idején tovább nőtt a munkanélküliség. Az ilyen ígéretek azonnal megragadnak a fejekben, a számonkérés azonban jóval később történik meg, négy év elteltével, amikor ismét választások lesznek, de addigra a politikai környezet is megváltozik. Berlusconi később azzal védekezett, hogy ő csak egy célkitűzésről beszélt, nem garantált ígéretről.
Sokan emlékeznek még Mlađan Dinkić ígéretére. 2008-ban 10 ezer euró értékű ingyenrészvényt ígért. Mivel az 1990-es években a polgárok teljesen elszegényedtek, a háborúk, a pénz elértéktelenedése miatt felélték összes tartalékukat, igencsak jól jött volna fejenként a 10 ezer euró. De mennyit is kaptunk? Mert kaptunk, az tény. Tízezer helyett harmincat. Nem harmincezret, csak 30-at.
A szerbiai választások előtt, de utána is, gyakorlatilag állandóan, mivel éveken át folyamatosan kampányhangulatban élünk, számtalan ígérettel bolondították a politikusok a népet. A repülő autóktól kedve a svájci életszínvonalig, szinte mindennel, miközben Szerbia a behozatali használt autók egyik legnagyobb piaca, a svájci életszínvonaltól pedig fényévekre vagyunk.
Szűkebb pátriánkból is vannak példák, de ezúttal említsünk meg néhányat a múlt század elejéről, például a zentai „választási csizmát” és a készpénzlicitet. A képviselőjelöltek szavazatért cserébe új csizmát, a választás napján pedig 5-10 koronát ígértek. Vagy a szabadkai „ingyen sör- és virslifolyót”, ami Mamuzsits Lázár korszakában történt. A jelöltek teljesen komolyan megígérték a helyi iparosoknak és gazdáknak, hogy a választások előtti két hétben „minden fogyasztás ingyenes” a kijelölt vendéglőkben. Az ígéretet betartva egész utcákat zártak le, ahol hordószámra folyt a bor és a sör a szavazók kegyeiért.
Több mint száz év múlt el azóta, de semmi sem változott. Az ígéretek ugyanazok. Talán azért, mert a körülmények sem változtak.
