Állt a hatalmasra nagyított, vászonra nyomtatott fotó mellett, és csak bámulta a színeket. Még mindig hihetetlen számára, hogy az ő fotója is itt van, hogy ő, egy egyszerű amatőr, egy tulajdonképpeni senki eljutott idáig. Nem nagy szám, mondta a másik, és ő ezen először rettentően megsértődött. Pedig értette, mire gondol, hogy ez csupán a körzeti válogató, hogy hatalmas ez a város, nagy a konkurencia, manapság pedig bárkiből lehet fotós, és nem sértésnek szánja (de ő majd annak veszi), hogy valójában éppen ő a legjobb példa erre, hiszen rendes fényképezőgépe sincsen, s bár ez mellékes, mert ugye nincs gépe, de ha lenne, se tudná kezelni. A mobiljával fotóz, ráadásul abból sem a legjobbal, mert más márkák Leica kamerákat használnak, és azok fényévekkel jobbak, mint az övé, na de tényleg nem ez a lényeg, mindegy, ne értse félre (de félre fogja), igazából csak azt akarta mondani, ne élje magát bele annyira ebbe az egészbe, mert innentől egyre magasabbra kerül majd a léc, és ez az első válogató végső soron még nem jelent semmit.
Állt a kép előtt, és nem élte magát bele.
Egyedül jött. A másik valami halaszthatatlan ügy okán távol maradt, esélytelen, hogy eljön a megnyitóra, habár látta már a fotót, ő mutatta neki, amikor beválogatták. Akkor dicsekedett vele, mert nem merte előre beharangozni. Félt, hogy igaza lesz, félt, hogy kiderül, a másik jól gondolja: nem lesz ebből az egészből semmi. Félt, ha esetleg elbukik, ha nem válogatják be, kénytelen lesz szembesülni a megkerülhetetlen ténnyel, hogy az álmaira pazarolt idő valóban visszavonhatatlan, felelőtlen tékozlás, márpedig az időnél nem sok drágább dolog van egy ember életében. Egyszóval rettegett. Rettegett attól, hogy esetleg majd oda kell állnia a másik elé, beismerni, tényleg hülyeség volt az egész, felesleges álmodozás, zsákutca, többet ért volna, ha ehelyett utcákat seper.
Állt a kép előtt, és próbálta nem belelátni magát.
Nem mindig fontosak az alakok. Nem mindig a képen megjelenő tárgy a lényeg. Amikor fotóz, van, hogy először csak a színek szólnak hozzá, a kontúr beszédes, vagy éppen a kontúrok hiánya, például egy esős, ködös reggelen, ahogy a kontrasztnélküliség lágyságot kölcsönöz mindennek. Van ebben valami gyönyörű – abban, hogy a képek szavakká lesznek benne, vagy hogy néha szavak nélkül szólítja meg a látvány, és mégis egész testében megremeg. Próbálta elmagyarázni a másiknak, de az nem egészen értette. Pedig úgy tűnt, nagyon igyekszik megérteni, igyekszik nagyon, hogy érezze, hogy elképzelje magát, ahogy ő magyarázta, ő hogyan képzeli el saját magát, mint a kép része, ahogy megpróbálta megértetni vele, hogy ha ráemelem magam erre a képre, ha pontosan akkorára zsugorodom vagy növekszem, ez persze attól függ, a képet nézed-e most abban a valójában, amekkora, vagy a valóságot szemléled-e, amelynek mása ez a kép, de hát ez ugye lehetetlen, mert ahhoz ott kellett volna lenned, abban a megadott pillanatban, a múltnak azon a másodpercnyi pontján, ami tulajdonképpen annyi, mint a tű hegye, szempillantás, amikor éppen így nézett ki, ilyen volt a valóság, akkor azon a ponton óriásira kellett volna növekedned, hogy ráemelhesd magad, hogy ráemelhesd az egész tested a látványra, de ez most mellékes, szóval itt ez a kép, és ha ráemelem magam a képre, tehát összezsugorodom akkorára, hogy pont a kép keretei közé férjek, akkor a fejem a felhők közé kerül, s a testem nagyrészt víz lesz, mint ahogy a valóságban is, a saját valómban is, hatvan százalék vízből vagyok, a maradék meg felhők a fejemben, haszontalan álmok, gondolatok, amelyek olyanok, mint az esőt nem hozó páragombolyag, szép, de legfeljebb csak eltakarja a napot, túl sok haszon nincs belőle – és itt nevetett, hátha a másik veszi a lapot, érti az öniróniát (de nem értette) –, na mindegy, szóval a fejem a felhők között, a testem nagyrészt víz, és a talpam alatt a föld. A föld, vagyis a homok, amiről azt gondolná az ember, szilárd, biztonságos és kiszámítható, pedig egyáltalán nem. Egy homokos táj csalóka tér, könnyen átrendezi a szél, amikor száraz, a vízhez közel meg ingoványos – hiába könnyűek a fejemben az esőt nem hozó, szép, de haszontalan felhők, a bokám körül szorul a nedves massza, a hold és a nap magasan jár, és beljebb csúszik a tenger, az árapály nem vár. Lábszáramba kapaszkodik a sós homok, és én merülök…
Hülyeség.
Hülyeség, ezt mondta a másik, amikor ő azt akarta mondani, merül, elmerül a képben, a rétegekben, s hogy minden réteg más valóság, mert az álmok is valóságosak még akkor is, ha nem öltöttek alakot, ha nem testesültek meg, s valóság a hatvan százalék is, az állandóan mozgásban lévő víztömeg, és arra talán ki sem tért volna, hogy a másik vajon gondolkodott-e már azon, milyen hatással lehet a mi hatvan százalékunkra a hold meg a nap, ha egész bolygónyi víztömeget képes megmozgatni mindkét égitest tömegvonzása, de nem tudta végigmondani, mert a másik egyszerűen csak annyit mondott, „hülyeség”, és akkor, mint akit elvágtak, már többé nem látta a rétegekbe rendeződő valóságokat, de az érzést, a süllyedés érzését, a sós homok szorításának érzetét valahogy nem tudta lerázni magáról. Ült a kanapén, s azt gondolta, talán igaza van a másiknak, teljesen fölösleges álmodni, megpróbálni egybefogni a különböző valóságokat. Pedig egészen biztos volt abban, hogy a felhők és a hatvan százalék egymásra vannak utalva, nincs az egyik a másik nélkül, s nem maradhat fönn a másik, ha az egyik semmivé lesz.
Állt a parton a pillanat tűhegynyi pontján. Állt a kép előtt, s próbálta nem látni magát.
Nyitókép: Fotó: A szerző felvétele
