Vučić elnöksége és a vajdasági magyarság

Aleksandar Vučić szeptember 27-én benyújtott lemondásával idő előtt véget ért köztársasági elnöki megbízatása. Döntése a parlamenti választások kiírásával függ össze, így távozása az államfői tisztségből önmagában nem jelenti politikai szerepvállalásának végét. Alkalmat kínál viszont arra, hogy megvizsgáljuk elnökségének egy, a vajdasági magyarság számára különösen fontos vetületét: milyen kapcsolatot alakított ki a magyar közösséggel és annak politikai érdekképviseletével.

Vučić elnökségének éveiben a Vajdasági Magyar Szövetség és a szerbiai hatalom között olyan tartós politikai partnerség működött, amely számos, a magyar közösséget közvetlenül érintő kérdésben hozott eredményt. Ennek jelentősége elsősorban nem valamely szerbiai politikai erő támogatásában, hanem abban mérhető, hogy az önálló magyar érdekképviselet milyen eredményeket tudott elérni a mindenkori belgrádi döntéshozatalban. Ennek alapjait azonban már jóval 2017-es államfővé választása előtt lefektették. A teljes képhez ezért vissza kell nyúlnunk Pásztor István és Vučić együttműködésének kezdetéhez, a szerb–magyar történelmi megbékéléshez és a 2014-ben intézményesített VMSZ–SZHP partnerséghez is.

TÖRTÉNELMI SÉRELMEKTŐL A PARTNERSÉGIG

Egy korábbi elemzésben már részletesen szó esett a történelmi előzményekről, ezért ezúttal elegendő a legfontosabb mozzanatokat felidézni ahhoz, hogy a későbbi politikai folyamatok összefüggései érthetővé váljanak. Trianon után a délvidéki magyarság szülőföldjén vált többségi nemzetből kisebbséggé. A királyi Jugoszlávia két évtizede súlyos politikai, gazdasági és társadalmi visszaesést hozott: érdekképviseletének mozgástere erősen korlátozott volt, az agrárreformból a magyarokat gyakorlatilag kizárták, földmunkások tömegei maradtak föld és megélhetés nélkül, miközben nőtt az elszegényedés, a kivándorlás és az erőszakos asszimiláció. A második világháború végén az 1944/45-ös partizánterror magyarok több tízezreinek életét követelte, majd kollektív bűnösség, vagyonelkobzások és jogfosztások sújtották a közösséget. Az egyesek által sajnos mindmáig magasztalt jugoszláv kommunista egypártrendszerben önálló magyar politikai érdekképviselet sem működhetett, az államosítás, a betelepítések, az asszimilációs politika és a kivándorlás pedig tovább gyengítette a magyar közösséget. A kilencvenes évek háborúi, mozgósításai és gazdasági összeomlása újabb kivándorlási hullámot indított el. A 2000-es fordulat után magyarellenes atrocitások sora következett, a demokraták privatizációja pedig számos vajdasági településen munkahelyek megszűnésével és meghatározó vállalatok leépülésével járt, tovább erősítve az elvándorlást és a magyarság fogyását.

A vajdasági magyarság helyzetének elmúlt évtizedekben bekövetkezett változását ezért három tényező egymásra találása nélkül nehéz megérteni: szükség volt önálló, erős és nemzeti elkötelezettségű vajdasági magyar érdekképviseletre, szükség volt az anyaország támogatására, és szükség volt Belgrádban olyan politikai partnerre, amellyel az érdekképviselet megállapodásokat tudott kötni. A három közül egyértelműen az első az, amelynek megléte biztosítja, hogy a kormányzati együttműködésben sajátos magyar közösségi szempontok is megjelenjenek. 

Vučić maga is hosszú utat tett meg a kilencvenes évektől. A Szerb Radikális Párt fiatal politikusaként képviselt kisebbségpolitikai álláspontjai jelentősen különböztek attól a politikától, amely később kormányfői, majd államfői időszakát jellemezte. Ennek egyik szemléletes példája, hogy míg 1994-ben még a magyar kulturális javak szerb állami támogatását is ellenezte, később a VMSZ-szel kialakított partnerség a vajdasági magyar közösséget érintő számos kérdés rendezésének politikai keretévé vált.

A változás egyik legfontosabb állomása a szerb–magyar történelmi megbékélés folyamata volt. A két nép kapcsolatát évtizedeken át terhelő történelmi sérelmek rendezésében 2013 hozott áttörést, amikor Áder János magyar és Tomislav Nikolić szerb államfő közösen hajtott fejet Csúrogon az 1944-es magyarellenes vérengzések áldozatai előtt. A következő évben a Vučić vezette kormány hatályon kívül helyezte azokat az 1945-ös szégyenletes határozatokat, amelyek Csúrog, Zsablya és Mozsor magyar lakosságát kollektív bűnösséggel sújtották. Ezzel a vajdasági magyarság egyik évtizedeken át rendezetlen történelmi sérelmének orvoslása előtt nyílt meg az út.

Ugyanerre az időszakra tehető a VMSZ és Vučić politikai együttműködésének megszilárdulása is. Pásztor István vezetésével a VMSZ az önálló magyar érdekképviselet megtartása mellett arra törekedett, hogy minél nagyobb mozgásteret teremtsen a közösségi célok megvalósításához a belgrádi döntéshozatalban. Vučićban ehhez partnerre talált, miközben a VMSZ Belgrád és Budapest között is fontos kapcsot jelentett. Az SZHP és a VMSZ 2014-ben kötött, majd 2016-ban megújított koalíciós megállapodása intézményes keretet adott az együttműködésnek, s a magyar érdekképviselet programjának számos elemét a kormányzati prioritások közé emelte.

Amikor tehát Vučić 2017-ben köztársasági elnök lett, már többéves együttműködés állt mögötte. Elnöksége alatt ez a kapcsolat fennmaradt, a szerb–magyar államközi kapcsolatok látványos javulásával pedig párhuzamosan a vajdasági magyar közösséget közvetlenül érintő ügyekben is megmutatkozott.

KÉZZELFOGHATÓ EREDMÉNYEK

Az együttműködés a magyar nyelvű oktatás megőrzésétől – köztük a kis létszámú osztályok fennmaradásától – a magyarlakta települések út- és más infrastrukturális fejlesztéseiig számos területre kiterjedt. Jelzésértékű volt a kettős állampolgárság kérdése is: miközben a magyar szabályozás egyes szomszédos országokban, mindenekelőtt Szlovákiában súlyos politikai konfliktust és magyarellenes hangulatot okozott, Szerbiában nem vált azzá, és Vučić kormányfőként, majd államfőként sem lépett fel a vajdasági magyarok magyar állampolgárságának megszerzésével szemben. Ugyanez a politikai környezet tette lehetővé, hogy magyarországi támogatással nagyszabású vajdasági gazdaságfejlesztési program induljon, amely a szülőföldön való boldogulást szolgálta.

A partnerség ugyanakkor nem jelentett feltétlen egyetértést. Amikor Vučić a 75 napos kötelező katonai szolgálat visszaállítását szorgalmazta, a VMSZ ezt nem támogatta. Dr. Pásztor Bálint a kilencvenes évek mozgósításainak emlékére, a közösség demográfiai helyzetére és az elvándorlás veszélyére is figyelmeztetett. Önálló álláspontot képviselt a VMSZ az illegális migráció ügyében is: éveken át sürgette a szerbiai hatóságok határozottabb fellépését az észak-vajdasági embercsempészcsoportokkal szemben. A későbbi rendőrségi akciók jelentősen javítottak a biztonsági helyzeten, az illegális migráció visszaszorítása pedig a VMSZ és az SZHP koalíciós megállapodásába is bekerült. Hasonlóan határozott álláspontot képviselt a párt a 2025-ben Mitrovicán elfogadott, Vajdaságról szóló deklaráció ügyében: közölte, hogy nem támogat olyan szöveget, amely ellentétes a történelmi tényekkel, vagy sérti a vajdasági magyarság önbecsülését. Vučić maga is szükségesnek tartotta a VMSZ-szel való egyeztetést, a deklaráció pedig végül nem került a parlament elé, majd feledésbe merült. Az eredmények mellett ugyanakkor megoldásra váró kérdések is maradtak. Ilyen a vajdasági magyarság részarányos foglalkoztatása a közszférában és a közigazgatásban, valamint a magyar nyelv gyakorlati használatának biztosítása. Bár mindkét területen léteznek jogszabályi garanciák, a mindennapi gyakorlat sajnos nem mindenütt követi azokat. Ez különösen a szórványban, még inkább a szórvány szórványában élő magyarokat érinti érzékenyen.

MAGYAR ÜGY – MAGYAR ÉRDEKKÉPVISELET

Éppen az ilyen, hosszú távon is megoldásra váró kérdések mutatják meg, miért van szükség önálló és erős magyar politikai érdekképviseletre mindenütt. Magyar ügyet ugyanis csak magyar érdekképviselet tud következetesen magyar ügyként képviselni. Ebből a szempontból érdemes értékelni a VMSZ és az SZHP együttműködését érő egyik leggyakoribb bírálatot is. A VMSZ-szel szembeni, kisebb támogatottságú politikai erők rendszeresen azt róják fel a pártnak, hogy az SZHP-vel kialakított partnerségével a szerbiai hatalmi többséget is erősíti. Vučić választási győzelme ugyanakkor számszerűen nem a VMSZ szavazótáborán múlt: 2017-ben 55,08, 2022-ben pedig 58,59 százalékkal, mindkétszer már az első fordulóban választották köztársasági elnökké. A VMSZ számára ezért az volt és lesz a kérdés, miként tudja a kialakult politikai erőviszonyokat a vajdasági magyarság érdekeinek érvényesítésére felhasználni. 

A vajdasági magyar politizálás mögött emellett egy régi kisebbségpolitikai felismerés is meghúzódik. Az A opció, hogy amíg lehetséges, a közösség képviselői keresik az együttműködést a mindenkori hatalommal, hiszen kisebbségként ellenzékben lenni kettős hátrány. A B opció akkor marad, amikor a hatalom nem hagy teret az együttműködésre, vagy maga fordul a kisebbség ellen. Az elmúlt bő évtizedben az előbbi lehetőség állt fenn, amit közös célok és kölcsönös politikai érdekek is erősítettek, az együttműködés pedig nem valamely szerb politikai erőhöz való kötődést, hanem a magyar közösségi érdekek érvényesítésének lehetőségét jelentette.

A lényeg ugyanis változatlan: hogy Szerbiában ki alakít kormányt, arról elsősorban a szerbiai választók összessége dönt; a vajdasági magyarság számára pedig az a tét, hogy a következő parlamentben is legyen politikai ereje a kifejezetten magyar ügyek képviseletének.