Péntek délután
kettéhasadt a világ.
Ha valaki gyermekszemmel
ilyet lát, a kép örökre
lelkére települ. Később hiába
menekül alkoholba, kéjbe, vakhitbe,
monoton imába,
hiába próbál a
múltból a mába átemelni néhány
értéket, álmot, néhai mesét,
megőrizni magában a világ jobbik
felét, mely amaz
nélkül hiányos, csonka,
minden lépéssel csak
újabb romokba
botlik. Kegyetlen állapot:
egyik percben
még itthon voltam,
s a következőben már
a világban vándoroltam, hontalanul,
magányosan. Pár nagyvárosban
próbáltam új otthonra lelni,
felemelni ismét a fejem,
a szembejövők pillantását
keresni, órákra vagy kurta
percekre szerelembe
esni valakivel,
ki múltamat idézte,
kitől azt reméltem, esetleg
megérti, hogy mi végre
vagyok itt és most,
és oly reménytelenül.
Legvégül aztán csak
elcsöndesedtem.
Már nem kerestem
válaszokat, összefüggést ok
és okozat között.
Nem javítottam,
ami eltörött, s össze
sem söpörtem a szilánkokat.
Ha ma esténként olykor
gyertyát gyújtok, hagyom,
hogy az olvadt viasz végigcsorogjon
ujjaimon, s
a furcsa erezet
rákeményedjen, új és új
rétegekkel díszítve a
fájdalomtól remegő kezet,
közben abban bízom,
ha sokáig kibírom,
míves gyertyatartónak
talán még jó leszek.
