A kutatómunka időt és türelmet igényel

Széchenyinek tulajdonítják azt a bölcsességet, miszerint „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn.” A jövő tisztelete annak megértésében is rejlik, illetve az is sokat nyom a latban, hogy forrásaink, hiteles feljegyzéseink és dokumentumaink is legyenek a múltról. A kis közösségekben ezeknek a kutatásoknak talán még nagyobb hagyománya van, hisz egy faluban, kisvárosban mindenki ismer mindenkit, és ha véletlenül az őseinkről mi magunk nem tudnánk, biztos akad olyan idősebb ember a környezetünkben, aki még igen. Szájról szájra terjedő történetek, amik a múltunkat tárják fel, írásba rögzítését kevesen vállalják, a kutatást még kevesebben. Az oromiaknak szerencséjük van, hisz két helytörténésszel is dicsekedhetnek. Az Orom, Völgyes, Újfalu monográfiái Pósa Mária tollából származnak, és a környékbeli tanyavilágot is alaposan bemutatják. A fiatalabbak közül pedig Bata Johanna kutat már hosszú évek óta, sőt a fotókat is begyűjti, és napjaink kordokumentálásával is foglalkozik. Menti a menthetőt, a még álló tanyákat is megörökíti. Vele beszélgettünk arról, hogy miként kezdte a kutatásait, azok mit ölelnek fel, és munkája során milyen történetekkel találkozott, valamint arról is szót ejtettünk, hogy mik a tervei.

 Hogyan kezdődött az érdeklődésed a helytörténet iránt?

Minden a családfakutatással kezdődött. Amióta az eszemet tudom, érdekeltek az őseim, a rokonaink. Egészen kicsi koromban már vázolgattam a családfát. Először a nagyszüleim nevét (leánykori nevekkel), születési, házasságkötési időpontjait jegyeztem fel, aztán a szűkebb rokonságét. Ahogy értelmem és világom bővült, úgy a családfa is a dédszüleimmel, azok minden gyermekével, és azok leszármazottjaival, és így tovább. A családfás tekercsek csak szaporodtak és nőttek, míg végül kifutottam minden egymás végébe ragasztott papírból. (Itt csak mellékesen jegyzem meg, hogy néhány éve egy családi találkozónkra elkészítettem a szóban forgó águnk fáját, ami 8 méteres papírtekercset eredményezett, pedig még nem is mondhatom teljesen kikutatottnak azt a rokonságot.) Aztán elértem azt a határt, amin túl már nem tudtak visszaemlékezni az általam megszólított legidősebbek. Viszont mindig hallottam újabb és újabb históriákat családi és tágabb körökben. Ezek megragadtak, csakúgy, mint a régi fényképek. Közben a digitális kor újabb lehetőségeket nyitott meg számomra úgy a kutatás, mint a feljegyzések terén. Az évek során az általam épített családfa elképesztő méretet öltött – ma már inkább őserdő, mint ősfa.

Mivel fényképezéssel is foglalkoztam, kézenfekvő volt, hogy tanyákat, vidékeket is megörökítettem. A megörökítésen van a hangsúly, hiszen a szemem láttára tűntek el a körülöttünk lévő szállások, és úgy éreztem, ha nem fényképezem le, végleg feledésbe vész. Duzzadt a gyűjtemény a történetekből, fotókból, adatokból, régi újságcikkekből, és egyszer kipattant a fejemből az ötlet, hogy összehozzam a Facebookon fent lévő egykori és mai Bicskei útiakat egy emlékidéző csoportba. Nyolc és fél éve létesítettem tehát a „Bicskei úti emlékek” elnevezésű csoportot, ahol azóta is rendszeresen osztok meg rövid írásokat képekkel utunk múltjából.

 Mely területeket és miért kezdted el kutatni?

Kézenfekvő volt, hogy a Bicskei út történelme foglalkoztat elsősorban, hiszen itt születtem, itt éltem le a mögöttem lévő közel fél évszázadot, illetve nagyszüleim és dédszüleim többsége is itt élt, vagy innen származott, erről az útról. Nem mellékes, hogy kutatásaim során olyan dolgokat tudtam meg utunkról, mint például, hogy több iskola is működött itt, voltak kocsmák, bolt, iparosok, és megannyi szomorú vagy érdekes história. A most már sivár tanyavidék megelevenedett lelki szemeim előtt, és szerettem volna megosztani vidékünk múltjának gazdagságát, sokszínűségét másokkal is.

Ugyanakkor nemcsak a Bicskei útról gyűltek, illetve gyűlnek ismeretek, képes és írásos emlékek, hanem tágabb tanyavilágunkból és a környező településekről is. Nekem pedig észrevétlenül szenvedélyemmé vált az ilyen jellegű gyűjtés és vele együtt az írás. Szaporodnak a kézirataim. Időnként „megszólít” egy-egy téma, amit gyűjteményeimnek köszönhetően olyan megvilágításból tudok megközelíteni, ahogyan más még nem. És önmagában már ez is egy olyan izgalmas dolog, ami motivál. Így született meg többek között a „Dr. Dukay Adolf családjának históriája”, „Vinkler Imre, mint rokon”, „Dr. Kovács Kálmán családjának életútja”, „Bicskei útiak a nagy háborúban”, „Életmesék – igaz családi történetek Kiss Imre (1819–1905) leszármazottjainak életéből” című és sok más kéziratom. Helytörténeti kutatásaim tehát már rég messzebb nyúlnak a Bicskei útnál.

 Hogyan kell elképzelni a kutatómunkát?

A kutatómunka nagyon izgalmas, sokoldalú és türelmet, időt igényel. Nagyon fontos a visszaemlékezések rögzítése. Az idős emberek szívesen mesélnek. Az elmeséléseket nem minden esetben lehet tényként kezelni, de mindenesetre nagyon jó iránymutatók. Ezek alapján lehet különböző irányokban kutatni. Ma már rengeteg adatbázis elérhető az online térben, amik hatalmas segítséget nyújtanak a kutatómunkában: levéltárak, temetők, katonai-, hadifogoly-adatbázisok, régi térképek, újságok, és így tovább. Azonban akármilyen kényelmes is mindezt otthonról végezni, semmi nem múlja fölül a személyes levéltári kutatómunka varázsát. A régi iratok érintése, illata varázslattal tölti el a történelem szerelmeseit. A Zentai Történelmi Levéltárban kifejezetten sok segítséget kaptam azoknak az iratanyagoknak a fellelésében és rögzítésében, melyek a legfontosabb írásos dokumentációi a valaha létezett Bicskei úti tanyáknak. Ezek alapján több mint 170 évre visszamenőleg is bizonyítható egy-egy család itt élte, egy-egy tanya létezése. A hatalmas családfám, ami idő közben ugyancsak egy helytörténeti adatbázissá nőtte kis magát, kiválóan kiegészíti egyéb adatokkal a levéltári iratokban megismert családi kapcsolatokat.

Ahogy említettem, a kutatómunka időt és türelmet igényel. Nem mindig adódik kész történet, amit csak le kell írni, vagy egy kicsit hozzá kell kutatni. Sokszor akadnak hézagok, rejtélyek a történetekben, melyek idővel talán megoldódnak.

 Miket sikerült eddig összegyűjteni? Van-e, ami különösen érdekes számodra, vagy kedves a szívednek valami miatt?

Ha az eddig megírt kézirataimat tekintjük, mind kedves számomra. Minddel azért foglalkoztam, mert megragadott. Például Vinkler Imre, szomorú sorsú festő, nagyapám első unokatestvére volt – általa került hozzám a művész egy vázlatfüzete, pár bútora és egyéb dolgok, amiket nagy becsben őrzök. Egy idősebb rokon visszaemlékezései pedig olyan családi mozzanatokba adtak betekintést, melyek miatt késztetést éreztem arra, hogy Vinkler Imrét, kinek tanulmányaival és munkásságával oly sokan foglalkoztak már, bemutassam egy másik, sokkal lélekközelibb oldaláról. Ahogy ezzel a témával foglalkoztam, tudtam meg, hogy a Vinkler család fényképalbumát a Szabadkai Városi Múzeumban őrzik. Utána eredtem, minek köszönhetően kerültem kapcsolatba Ninkov K. Olgával, a múzeum igazgatójával, aki lehetővé tette számomra, hogy kézbe vehessem azt az albumot, amit Vinkler Imre édesanyja, azaz dédmamám testvére vezetett, s ami tele van egyebek mellett közös rokonságunk fotóival is.

Varázslatos élmény volt számomra, amikor egy 97 éves bácsi gyermekkori emlékeiről mesélt, köztük arról, amikor nagyapja ölében ült, és azokat a históriákat hallgatta, amikor a nagyapa Rózsa Sándor bandájában rótta a széles vidéket. Valódi időutazás volt ez számomra, hiszen két lépésben termettem a betyárok világában. No, és micsoda históriákat hallottam!

Aztán egy 1829-ben született Bicskei úti lakosról pedig az derült ki, hogy részt vett az 1848–1849-es szabadságharcban, mégpedig Kossuth Lajos csatlósaként, és egy 1909-es cikk szerint, ami a „Kanizsai Újság” hasábjain jelent meg, őt Törökországba is elkísérte. Persze kutatásra késztetett a hír…

Viszont nem csak történetek, de egy-egy régi fotó is nagyon meg tud érinteni. A régi fényképek sokkal többet elárulnak nekünk, mint azt elsőre gondolnánk. Mesélnek az arckifejezések, a gesztusok, a viseletek, a kéz, a háttér, és még sorolhatnám.

 Hol olvasható mindez, lesz-e könyv?

Amint említettem, a legnépszerűbb közösségi média felületén lévő tematikus jellegű csoportban szinte naponta megosztok rövidebb részleteket az írásaimból. Mindez egy-egy apró eleme egy készülő könyvnek, amin éppen dolgozom. Egyéb család-, illetve helytörténeti írásaim a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság Évkönyveiben jelennek meg évek óta. Több írásom vár még arra, hogy megosszam – idővel majd sor kerül mindre.

 Elsősorban mely vidék érdekel, és nyitott vagy-e más tájak történetének, egykori embereinek megismerésére?

Szívemnek legkedvesebb nyilván az a tájék, ahonnan származom, ahová megannyi gyökérrel kapaszkodom. Akad is itt még megírni való téma bőven. Hosszú listám van, amin az ötleteim, a témáim szaporodnak, amikről majd írni szeretnék. Azonban teljes nyitottsággal viseltetek a tágabb vagy más vidék iránt is, ha úgy érzem, hogy van ahhoz elég ismeretem, hogy írjak róla. Ilyen téma például egy bánáti család története igazán sok fényképpel, levéllel, mely családnak egy része Brazíliába vándorolt az 1950-es években.

 Mik a tervek, célok?

Célom, hogy közérthetővé és közérdekűvé tegyem térségünkben a saját múltunkat, történeteinket, hogy ne vesszenek el, hanem az idősekben emlékeket idézzenek, a fiatalokban pedig érdeklődést keltsenek. Szeretnék minél többet megmutatni abból, amit összegyűjtöttem, hogy közkinccsé tegyem. Szeretném megismertetni az emberekkel az őseik történeteit.

Tervem az előbb említett könyvem összeállítása – de ez tulajdonképpen folyamatában van. Sok téma van, amit szeretnék feldolgozni.