Celler Kiss Tamás 1995-ben Verbászon született, Szenttamáson felnőtt Sinkó-díjas (2015) vajdasági magyar költő, jelenleg az Újvidéki RTV szerkesztője. Eddig három verseskötete jelent meg: az Anyaméh (zEtna, 2015), A mérgezett gyalog (Forum – Fiatal Írók Szövetsége, 2021), valamint A visszaút-effektus (Forum–Kalligram, 2026).
A Sinkó-díjat odaítélő bizottság egyebek között azt állítja: „A kötet versei egy olyan lírai én figyelméről tanúskodnak, aki »öncsalás nélkül próbál meg szétnézni könnyedén.« (…) A saját látásról, szuverén költői világról tanúskodó verseskötet megjelenése az utóbbi időszak fontos eseménye volt.” Jómagam az Újvidéki Rádió Szempont nevű műsorában az Anyaméhről és A mérgezett gyalogról is írtam. Az Anyaméhről, amely azonnal a szívemhez nőtt: „Igen. Ahogyan Thurzó Lajos Tavasz Jánoskája egykor elindult, úgy indult el Celler Kiss Tamás is, egészen fiatalon és mindenre nyitottan, hogy felfedezze magának a világot és benne önmagát. S közben kiderült, milyen mélységekig képes lemerülni, s onnan, megélt élete köd-takarásaiból, sötét tengeröbleiből milyen csodálatos, mások számára is felfedezésként ható kincseket felhozni, amelyre olvasói meglepetten rárévülhetnek: »Jé, csakugyan.« S hogy mindezt sajátos, egyéni szemszögből képes láttatni, egy keresett és megtalált forma otthonosan ráillő, testére szabott burkában, egyéni világában alkotva.” Második kötete, A mérgezett gyalog egy sikeres továbblépést jelentett.
Harmadik kötete, A visszaút-effektus még annyira friss, hogy szinte meg sem száradt rajta a nyomdafesték. Az idén, 2026-ban közös kiadásban jelentette meg a Forum Könyvkiadó és a Kalligram Kiadó.
A szerző legújabb könyvének megjelenése után így nyilatkozik: „Én ezt úgy tekintem, hogy ez a három könyv kiad egy egységet. És ha valaki egy szép napon veszi magának a fáradságot, és jobban belemászik ezekbe a dolgokba, akkor akár azt is mondhatja, hogy ez egy trilógia, és egy önismereti folyamatnak tulajdonképpen a három stációja, és ilyen értelemben kölcsönhatásban vannak egymással ezek a versek.” Ebben a szakmai kritika is egyetért vele: egy hosszabb alkotói és önismereti folyamat fontos stációjának tartja, s egyfajta lírai trilógiává egészíti ki a költő eddigi életművét.
Legújabb könyvét rendkívül érett, letisztult, az önismereti folyamatokat teljes mélységükben vizsgáló alkotásként értékelte. A kötet címe egy ismert pszichológiai jelenségre, a visszaút-effektusra (return trip effect) utal: a hazavezető utat időben rövidebbnek érezzük, mint az odafelé tartót. Celler Kiss Tamás mindezt sikeresen emeli át a költészet nyelvébe. „eddig a leereszkedő ködben kereste, / zizzenésnyi sóhaj se szállt / a terméketlen föld felett; / visszhangos szurdokokban, ahol a mélységtől / mintha megnyúltak volna a csontjai, / hallgatta az utcán szembejövő szóbeszédet, / kereste létösszegzésekben, / meghunyászkodásokban, / figyelmesen, mindig csak azt kutatta.”
A karcsú, szép kötet, amelynek könnyező színes virágait és csillagait Budai Lotte álmodta az önelemző, „szigorú szeretettel” környezetét és a megtapasztalt élethelyzeteket is bíráló és olykor dicsérő versek közé, két ciklusba (Árnyékot vetünk és Fényt aratunk) rendezi a komorból, vesézőből egyre inkább a Fény felé tartó mondandóját, s egy elő- és egy utóverssel teszi teljessé. Az elővers: Nemzedékemmel a szőlőskertben sok egyéb mellett elégedettségének is hangot ad: minden lehető megtörtént már vele, s nem henyélt, van mit átadnia az utána következőknek: „olyan öregúr akarok lenni, / akit egy napsütötte kerti nyugágyba / teremtett az Isten. arcomon látszik, / hogy megtörtént velem minden. / előttem asztal, letett dolgok rajta.” Az utóvers: Egy hordozó utolsó álma: „Az utolsó álmom még nem a halál. / (…) A reggelek állandóan követeltek, / és én ezúttal is újabb adóssággal kelek. / (…) Alkonyatkor derül ki, hogy az egész / csak egy meglepetésbuli volt, / amelyre eljött megölelni az összes korábbi énem.”
A versek központi kérdése: mit jelent visszatalálni önmagunkhoz, s a líra segítségével hogyan lehet ezt a belső utazást megjeleníteni. Ráadásul a szerző azt szeretné, ha versei megismerése után az olvasók önmagukba tekintenének, és saját cselekedeteiket, életútjuk tanulságait elemeznék. Terék Anna költő, drámaíró és pszichológus, a kötet recenzense így tekint minderre: „Celler Kiss Tamás olyan szelídséggel tartja szemünk elé, nagyító és fény alá az apró világtöredékeket, az élet rezdüléseit, hogy az olvasó biztonságban érezve magát, egyre jobban kezd figyelni, akaratlanul is saját magára. A kötet ritmusa, a versek választott sorrendje egyfajta beavatás jelleget ölt ezzel. Ahogy haladunk a lélek feltárásában, annál bátrabban bújik ereinkbe a késztetés, hogy minél inkább figyeljünk, hiszen – amint erre a ciklusok címe utal – egyre több fény éri mindazt, amit a költő megmutat.” Elemzők kiemelik a műve formáját is, a versek friss és üdítő hangvételét. A témák súlyossága ellenére verseinek nyelvezete megőrzi az egyszerűséget és a képszerűséget, amely korábbi műveit is jellemezte, de a harmadik kötetben már sokkal érettebb, megfontoltabb formában jelentkezik.
Versei között sok a töprengő vers. Cipőben és bőrben: „ősszel gondolatmagokat ültet / a tudattalan kert puha földjébe. // télen, a magány óráiban léket vág / a tudattalan tó jegén, / és kérdéseket követel vacsorára. // miért nem cserélünk cipőt, bőrt, / és élünk le egy napot a másik helyett.” Válasz: „de hiszen az embernek a nap végén / mindössze csak saját magát kell megváltania – / ugyanabban a cipőben, ugyanabban / a bőrben, mint a másiké.” Életigazságok a helyezkedésről: „neki nyolcmilliárd ember között kell / helyet találnia magának, / miközben a többiek / sokkal jobbak nála a tolakodásban. / az élet velejárója, hogy olykor / rálépünk mások lábára, / és akaratlanul is így jutunk előrébb. (…) Az ő szíve vályogtégla: / nehezen melegszik fel, és sokára hűl ki.”
Tamást magamban bizonyos értelemben Shakespeare-hez hasonlítom. Ő is többnyire örökzöld, megkerülhetetlen, vérre menően újra és újra képbe kerülő, egész életünket meghatározó témákat tűz tollhegyre: szerelem, Élet, Halál, Idő, harc, háború, igazság, világvége, otthon, irigység, gonoszság, kulcs önmagunkhoz stb. Témája a nagy igazságok elkönyvelése is: „aki már azt hitte, nem része a természetnek, / annak a házát elviszi az árvíz. / aki már azt hitte, nem része a történelemnek, / annak a fiát megölik a háborúban. // a kalapodnak nincs hely a fogasomon, Halál. / a szövetnadrágod szára, jöttödben, / belelógott a vizes sárba. / most, hogy így végigmérlek, / van benned valami iszonyú / nevetséges.” A negatívumokról: „akik a fűszálakról a harmatcseppet / hajnalonta lelopták // (…) akik udvariasan előreengedték meghalni / a jókat, de még a fülükbe súgtak / egy percnyit az örök néma csendből. „Az önkéntes vállalásról: „mondja, kedves uram, találni ebben a korban / mást is a romokon kívül? // (…) először is segítek önnek a rendrakásban. / egy kupacba hordjuk, / ami a felvilágosodásból itt maradt. / egy kisebb rakáson legyenek a hatvannyolcasok. / az axiális kort, a reneszánszt és a modernitást eltesszük, / a középkort és a huszadik századot átrostáljuk, // de az összeszerelésre váró huszonegyedik / századot ugye másra hagyjuk? // (…) az utolsó napon nyugtasson meg / azzal, hogy kimondja, valóban eljön / a széplelkűek kora, / ebből fogom tudni, hogy elvégeztük, amit ránk bíztak.”
Egy bizarr versében Dosztojevszkijt, Nietzschét, Jungot készteti párbeszédre. Például Dosztojevszkij megjegyzi: „csak nem hiába járkáltunk annyit itt, / az őrület peremén.” Az önmagunkhoz vezető kulcsról: „sok zár van egyetlen emberben, / és a mellénk szegődőknél / vannak a kulcsok, / mindegyikük más-más zárat képes / bennünk kinyitni. / de a saját zsebünkben van / arra a folyosóra vezető ajtónak a kulcsa, / amelyikből az összes többi lelakatolt / ajtó nyílik.” Majd ironikus fintorral hozzáteszi: „ezt a választ viszem haza, / ha ezúttal nem szakad ki a zsebem.” Időnként csoportosítja az összetartozó verseket: aki visszafordult,; aki elindult kifelé; aki egyre kevésbé retteg a jövőtől; aki már nem gondol semmire,: 1. „mert előre megsejtette, hogy mi vár rá az úton”, 2. „amikor ránézett a felmenői / által festett graffitire, és felismerte, hogy ő // maga egy eldobott, kiürült színszóró” 3. „elment egészen az édenkertig, de ott se talált már senkit, / akire hasonlítana, így aztán szorongás nélkül kereshetett // magának életcélt: megpróbálni lesúrolni / – kimért mozdulatokkal – az ördögöt a falról.” 4. „ő már egy elképzelt jövő nélkül fog létezni, / mert a valaha volt összes sorsot átélte.” 5. „egy késésnyi idő választotta el élete nagy pillanatától, / de csak a Halál érkezik mindig pontosan.”
Olykor a szíve is átforrósodik: „Egyszer majd elmondom, / kiket szerettem téged keresve. / Mindegyik te voltál, / de senki sem vált azzá az eggyé.” Meg: „Mennyit vándorlunk még – / én a földön, amelyről csak elvágyódni lehet, / és te az égen, amelyről csak leesni. // Így hiányoljuk egymást, / amíg az óriáskerék engem fel nem visz, / és téged le nem hoz az augusztusi csillaghullás.”
Egyik legszebb verse az Időről mélázó Tiszavirágok és csillagok: „Semmi nem tud többet az időről / a tiszavirágnál és a csillagoknál, / de mi botorkálunk előre, / az elvonuló magaslatokhoz mérjük életünk. / Megkövesedett nézetekbe botlunk, felfordítjuk, van-e alatta bogár. // (…) Nem tudom megkülönböztetni, / hogy amit a városból felszállni hallok, / halálsikoly-e, vagy újjászületés / utáni felsírás. // Mert jó vagyok, szóra bírom az eget, / szenvedésoltó esőt küldök felétek. / S mert rossz is vagyok, / csak igazat mondhatok: // tiszavirágok vagyunk mi is, / tiszavirágok és csillagok.”
A világ megértését próbálja versbe foglalni a tízrészes Mandala, amelyben „feltárul előttünk valami a valóság tágasságából”. A harmadik és a kilencedik verse a reinkarnációt vetíti előre, a negyedik a háborúról mond súlyos igazságokat, a hetedik a világvégéről, a hatodik a köztes évekről: „A legokosabbak / születésünk és halálunk pillanatában vagyunk. / Minden más: pulzáló várakozás, / köztes év.” A tizedik azokat fogadja a szívébe, akik ugyanazt a világot építik: „Mit építünk verejtékezve ilyen utakon, nem tudom, / mihez adjuk a nevünk, vállalunk magányt, / tékozoljuk el érte összes vagyonunk. // Itt nem álldogálnak naiv képű útbaigazítók, / emberi taps csak elvétve hallatszik, / míg tépelődve eljutunk félútig. // Onnantól mellénk szegődnek, / akik ugyanazt a világot építik. / Nem sok: egy biccentés jelzi, hogy ők azok.”
Celler Kiss Tamás komoly ígéretként indult. Trilógiájával lezárult életének és munkásságának egy fontos és sikeres szakasza. Egy nagy formátumú, egyszerre mai valóságunkban és távlatokban, az emberiség és a világ jövőjét illető lehetőségekben is gondolkodó, jó tollú, mondanivalójában elmélyülő, kiforrott stílusú költővé érett. Szép, sikeres jövőt jósolunk neki.
Nyitókép: Fotó: Forum Könyvkiadó Intézet
