aki visszafordult,
mert előre megsejtette, hogy mi vár rá az úton,
és nem akarta elcserélni a bőrét újabb fakérgekre.
gyerekkorában ültették a fákat, kamaszkorában
kivirágoztak, és most az ösvényre vetnek árnyékot.
másfelé vezeti az út, másfelé tereli a sár,
gyúlékony léptei nem járnak bozóttűzzel.
tíz év múlva a lombok lehullnak, felszárad a talpa alatt minden.
húsz év múlva a gyümölcsökért is lehajolhat.
aki elindult kifelé
a játszmaévekből, amikor ránézett a felmenői
által festett graffitire, és felismerte, hogy ő
maga egy eldobott, kiürült színszóró, ekkor emberi
alakot vett fel, az ezredfordulóknál se nézett vissza,
elment egészen az édenkertig, de ott se talált már senkit,
akire hasonlítana, így aztán szorongás nélkül kereshetett
magának életcélt: megpróbálni lesúrolni
– kimért mozdulatokkal – az ördögöt a falról.
aki egyre kevésbé retteg a jövőtől,
mert minden, amitől fél, megtörténik vele.
nem egyébtől, az emberi sorstól tart,
amit sosem cserélhet el végképp az életére.
egy másik forradalom, még egy rendszerváltás,
az utolsó háború önmagunkkal és a túlélő, új ember
– egy gyerek, aki kézrátétellel meggyógyítja a régit.
ő már egy elképzelt jövő nélkül fog létezni,
mert a valaha volt összes sorsot átélte.
aki már nem gondol semmire,
de esténként még megrázza az eget, ezt a fekete,
mészpettyes lepedőt, hogy essen le, ami nem odaillő.
már minden hiányéhség enyhülésre vár,
a tészta a konyhában a figyelemtől megkel.
a délutánt még leüli, mint egy téves ítéletet
a nagy bűnért, hogy ő is sorra került végül.
egy késésnyi idő választotta el élete nagy pillanatától,
de csak a Halál érkezik mindig pontosan.
aki meghagyja a jövőnek, hogy íródjon magától
A vers a szerző A visszaút-effektus című kötetéből való, amely a Forum Könyvkiadó Intézet és a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg.
