(3.)
Tejeskanna
Áramszünet volt, és a padlásra mentem, a régi petróleumlámpáért. A gyertyafényben egyszerre megcsillant valami, kékesfeketén a sötétben. A ráülepedett rétegnyi porlepel alatt is fölragyogott a régi tejeskanna. A petróleumlámpával együtt levittem a konyhába. Az asztal közepére állítottam. A füstös színű lámpát feltöltöttem olajjal, és meggyújtottam a kanócot. Fejedelmi béke honolt a lelkemben. A késő délutáni szegedi gyorsvonat is elzakatolt már a falu határában. A sötétkék tejeskannával kettesben maradtam az esteledő csöndben. Gyermekkorom ereklyéje volt ez a kanna. Hetente kétszer engem küldtek tejért Manci néniékhez. Emlékszem, ahogy nyári délutánokon a kihűlt honokban meztéláb lépegettem a falu belső házsorai felé. A csillagok olyankor már varázsköpenyt borítottak az égre. A Tejút és a holdvilág otthonos messzeségből igézőn hajolt fölém. Isten tenyerén jártam, oda és vissza.
Hepehupás
Kövér szőlőtőkék között, a diófa alatt homokvárat építettünk, Te meg én. Óriási kannákban hordoztam oda az artézi kútról a vizet, sokat, mert nagyon szomjas volt a föld. Nyár vége felé járt az idő. A szőlőtőkék karjai egymást érték, úgy ölelték a hepehupás homokot. Tenyereddel simára döngölted az alapot, és megrajzoltad a várfalak helyét. A vonalak mentén kezdted összetapasztani a falakat, és már állt is az első réteg! Napos derű melengette a szívünket, s én még boldogabb voltam, ahogy láttam a Te örömödet. Sürögtem-forogtam, dagasztottam az átáztatott homokot, és serényen hordoztam a kezed alá, hogy építsd a vár falait. Soha olyan boldog nem voltam, mint amikor láttam az arcodon az önfeledtséget és szemed kékjében az égi derűt.
Kerítés
Nagyapámék falusi háza a szőlő és a gyümölcsös közepén állt, mögötte rozoga kerítéssel körbefogott takaros kis konyhakert húzódott meg. Benne sóska, karalábé, paprika, káposzta és paradicsom bőséggel. Gyermekkoromban egy félévet töltöttem a nagyszüleimnél, afféle pihenőidőt nyugtalan és zavaros évek után. Kora tavasztól királyi birodalommá változott a gyümölcsös. Illatos, kék égbolt nyílott a végtelenre. Az almafák, cseresznyefák, barackfák és a körtefák virágos édenkertjében reggeli után önfeledt sétákkal kezdtem a napjaimat. Isten kertjében jártam, de erre csak jóval később eszméltem rá. Nagyapám egy áprilisi napon hajnalban felébresztett. Kihozta a kamrából a kalapácsot, a metszőollót és egy harapófogót: – Férfimunkát adok neked mára, mert nem baj, ha a lányok időben tanulnak valamit a férfitermészetről, a türelemről és a fáradtság feletti győzelemről is. Mindjárt hozok egy kanna vizet, ebédelni majd bejössz, és ha nem lopod a napot, vacsorára elkészülsz a munkával.
Nagyapám kevés beszédű ember volt, hajdani, fiatal lovas huszár maradt a szívében élete végéig, a tettekből értett, a többit mellékes cifraságnak tartotta. Időben hozzáláttam a munkához. A régi lécek felszíni korhadt rétegét letisztítottam, alatta a vékonyra vágott fa erős maradt. A kerítés léckatonáit itt-ott már megdöntötték a szélviharok és föllazította az esővíz, néhol kimosta alóluk a földet. Újra kellett igazítani a sort, és a helyrerakott léceket az új dróttal összekötni. Nem volt könnyű munka, egy magamfajta ügyes mozgású gyereklánynak sem, de nem loptam a napot, és vacsorára már délcegen állt a kerítés. Nekem csak annyi erőm maradt, hogy eltántorogjak a kisszobáig, és ruhástul az ágyba zuhanjak. Azon nyomban elaludtam. Másnap a reggelinél nagyapám a fehér cipó és a szalonnás tojásrántotta mellé gyűszűnyit töltött nekem a fityókba az ünnepi alkalmakra őrzött kisüstiből, és lovas huszár módra koccintottunk az elvégzett munka örömére. A kerítés azóta is áll, bár a hosszú évtizedek viharai itt-ott derékba törték már.
Szalonna
Nagyapámék kamrája mindig hűvös volt, és szalonnaillatú. Táblákban lógtak a rudakról a mangalicaszalonnák a kolbászok és sonkák társaságában. A polcokon aranysárga barackbefőttek trónoltak a törtfehér körtebefőttekkel. Lenn a kövön zsákokban bab, lencse, kukorica, búzaliszt. A ládákban répa, hagyma, krumpli, zeller, de mindig csak amennyi egy hétre kellett a családi ebédhez. A többi elvermelve várakozott a hátsó udvarban, hogy idővel bekerüljön a kamrába, majd onnan a vasárnapi tyúklevesbe vagy épp egy fejedelmi kakaspörköltbe. A szalonna kovászos puha fehér kenyérrel, zsenge zöldpaprikával a legjobb reggeli. Elsősorban férfiétel, két korty tavalyi szilvapálinka is jár hozzá. A bácskai jómódú gazdák mindig tudták, hogyan kell élni. Sokat dolgoztak a földjeiken, egészséges és filozofikus életet éltek, jó szívvel együttműködtek a Teremtővel. Közöttük nőttem fel. Csak ezért nem fogott ki rajtam a közel félszáz fővárosi esztendő sem.
Üledék
Mélyen a homokba ásott, majd lebetonozott, téglalap alakú, nagy űrtartalmú „kőkád” állt a szőlőskert tövében. Pálinkafőzés után a maradék cefre sírkertje, ami fölött méhek, darazsak és muslincák raja vibrált a szétterülő párafelhőben. Az erjedő üledékben ezerféle bogár nyüzsgött, és élte öntörvényű, falánk életét. A zizegő rothadásnak belterjes, saját ritmusa volt. A kora délutáni nap ádázul hevítette a bűzlő gőzölgésben fel-felbuggyanó sűrű cefrét. Sok évvel később Topolyán, a rőt szilfák alatt olvastam először Baudelaire verseit. Az Egy dög költeményében a rothadás rettenetes nyüzsgésének képeihez jutva emlékeimből hirtelen élesen előtűnt a szőlőtőkékkel körbefogott falusi, hátsó udvar és a mély betonkádban erjedő cefre burjánzása.
Jégcsap
A hajdújárási Ingusz-kastély sokáig a falu elemi iskolája volt, gazdag gyümölcsösök és termékeny szőlőbirtokok szomszédságában, közel a vasútállomáshoz, ahol a régi Jugoszlávia legészakibb vonatközlekedése zajlott, még Budapestről is áthaladt gyorsvonat az 1970-es években errefelé.
A kastély udvarában állt az Ingusz család egykori házi zsinagógája, ablakában színes üvegmozaikból egy nagy Dávid-csillaggal. A falusi gazda- és borászcsaládok gyermekei mesés éveket tölthettek a régi falak között, amelyek a helybeli legenda szerint addig fognak állni, amíg az utolsó reggelen kihunyó nap eltemeti őket. A toronyból látni lehetett a falu északkeleti földjeit, a piros tetős családi házakat, a sok-sok pompás gyümölcsfát.
Nagy telek jártak az 1960-as években még ezen a vidéken, és fehér, kékesen csillámló hólepellel takartak be mindent. A zúzmarás, varázsos akácfák őrt álltak az utcákon. A kastély szenespincéjének jégvirágos ablakából, a párkányról jégcsapok, ezüst kardok ereszkedtek alá, és védték Tél tábornok hófehér birodalmát.
Nyitókép: Fotó: pixabay.com
