Banális dolgokból is levonhatunk érdemi következtetéseket. Nemcsak abból, amilyen szögben és ahogyan csorog a napfény a vonuló felhők közül az egyszeri halandó búskomor mélaságba merült koponyájára. Hanem sokkal egyszerűbb, hétköznapi jelenségekből és történésekből is.
Például a napokban le is vontam néhány magvas következtetést, amikor a város egyik (nem végeztem kutatást, de biztosan így van) legzsúfoltabb utcájában néhány perc alatt háromszor karambolozhattam volna, ha az isteni csoda és az – ezek szerint még elég jó – reflexeim nem mentenek meg a kellemetlen pillanatoktól. Mindháromszor én közlekedtem szabályosan (törvény- és szükségszerűen annak van igaza, aki meséli a történetet-történelmet), és kétszer én hajthattam volna neki valakinek, aki lezser könnyedséggel vette a szabályzatot, egyszer pedig majdnem nekem jöttek – a szűk, ámde annál szívmelengetőbben otthonos közlekedési körülményekkel jellemezhető utcácskához képest – meglehetősen nagy sebességgel, miközben épp az előírással összhangban jeleztem parkolási szándékomat. Szóval mindháromszor megúsztam a helyszínelés és helyszíni ünneplés pompás alkalmait, de azért néhány perc alatt háromszor fel- és leengedni a vérnyomást, kissé talán gyors ütemű fiziológiai folyamatnak számít, még akkor is, ha manapság már szinte rendszeresen el lehet kapni szabadidős sporttevékenységre alkalmas időjárást, így én is valamivel edzettebb lettem az utóbbi időszakban.
A majdnem-karambolok ürügyén aztán elmorfondíroztam olyan dolgokon is, ami már kevésbé szemléletes és látványos, mint az autós ütközéses példa. Vagyis hogy mondjuk mi, az egyes ember számára szükséges és egészséges, harmonikus tér és idő, összeolvasztva téridő, tehát az embert láthatatlanul körülölelő aura, amelynek a megsértése következményeként, egyszerűen mondva, már nem igazán érezzük jól magunkat a bőrünkben.
A másik autóba való elkerülhetetlen és hangos, s egyéb szívderítő következményekkel járó belehajtás például vélhetően megsérti ezt az aurát. De megsértheti-e más is? Egy karambol esetében például nagyon érzékletesen manifesztálódik, ahogyan a tér- és az idődimenziókban egyaránt megsérül az a valami, mondjuk egyfajta körülhatárolható egész, adott esetben egy karosszéria. De ez csak a fizikai síkja a létezésnek.
Vajon megsérülhet-e egy autó karosszériájához hasonlóan egy ember aurája és integritása, ha a fizikai térben ugyan nem történik meg ez a cselekvésaktus, ám az idő dimenziójában sorozatosan ennek a veszélye merül fel? Másképp mondva, megzavarhatja-e egységes belső rendünket és rendszerünket, ha újra meg újra ki- és beszakadunk egy másik idővonalba azáltal, hogy más és más, újabbnál újabb események, élmények szabdalják át személyes időmegélésünket, időfelfogásunkat? Amikor gondolkodunk valamin, foglalkozunk valamivel, beszélgetünk valakivel, olvasunk valamit stb., s ezt az elmélyülést megzavarja egy ezt a szellemi tevékenységet derékszögben metsző és az eredeti cselekvés szempontjából irreleváns újabb gondolat, tevékenység, beszélgetés stb.
Lelki-szellemi karambolok, amikor olyan ütemben sorjáznak az események, élmények, teendők, feladatok, találkozások, telefonhívások, üzenetek stb., hogy azokra külön-külön nem tudunk annyi időt áldozni, amennyit egy-egy ilyen megérdemelne, s ami fontosabb, ami pszichénk számára természetesen befogadható és értelmezhető volna. Egy zsúfolt utca egy annál is zsúfoltabb városban.
Amikor nincs egységes, megbontatlan időnk a létezésre, mert semmit sem tudunk a kezdettől a befejezésig egyszerre végigcsinálni. Szétszabdalt belső idők, egymást metsző idősíkok. Vajon megsérülhet-e egy autó karosszériájához hasonlóan egy ember aurája és integritása? A kérdés talán nem is kérdés.
Persze, lehet azt mondani, hogy minden csak ritmus, megszokás kérdése. Én ebben nem hiszek, optimistább vagy pesszimistább vagyok, attól függően, hogy milyen irányból nézzük. Az időnek az élet a ritmusa, a mértékegysége. És karambolból egyre több van, pedig elkerülhetők.
