Kocsma

Szinte minden utcasarkon kocsma nyílott. A cégéreken Vendéglő, Gostiona, Gasthaus állt, de kricsmik voltak ezek a javából. Kisebb-nagyobb, néhány asztallal, magas söntéssel, amelynek felső része, pereme, általában színes üvegnégyzetekkel, téglalapokkal zárta el a tömény szeszes palackokat a vendég szemlélőtől. A poharak mellett, oldalt egy bádog víztartály csappal, alatta belülről fehérre, kívülről kékre zománcozott tál, vájdling. Abban mosták el a fogyasztás után a féldecis pálinkás fityókokat, a kevertes poharakat. A vizet ritkán cserélték: feltehetően a pálinka fertőtlenítő ismeretében. A decis, kétdecis poharak a söntés mögötti pohárszék üvegezett részében sorakoztak. Ritkán használták őket. A sört megitta a vendég az üvegből, bort pedig kevesebben fogyasztottak. 
A söntésen, az üvegek között gyűrött, kopott notesz, sok névvel, a hozomra ivók lajstromával. Tintaceruzával rótták, ákombákom betűkkel az adós leginkább használt nevét: keresztnevet, ragadványnevet, teljes nevet, kit miként ismert a közösség s a kocsmáros: Kártyás Joci, Mikula, Gyugó Misa, szomszéd… 
Valamely kocsma falán egy-két, szobafestékkel mázolt, keskeny keretben színes tájkép szarvasokkal, fácánokkal. A söntés felett egy felirat: Tisztelet mindenkinek, hitel senkinek! – ezt a figyelmeztetést azonban aligha vették figyelembe a szomjas pénznélküliek.
A nagyobb, téresebb kocsmákban zöld posztós biliárdasztal is volt. Alumínium kétdinárost kellett a nyílásba helyezni, s meghúzni egy kart az asztal elülső részén. A golyók kigurultak az előtérben a lyukak megfelelő sorába. Egy piros, a többi sárgásfehér. Az asztal közepén egy fából esztergályozott, gomba alakú fabábu állt, a pëcsárka. A játékidő negyedóra. Ahol ilyen játékasztal volt, oda többen jártak, jobbára a fiatalabb férfiak.
Egy zöld posztós asztalon magyarkártya-pakli hevert. Az asztal körül négy egyforma szék, fölötte gipsztáblán a felirat: Kibicelni tilos! Ferbli, dartli, huszonegy, snapszl, ramsli volt a kedvelt játék a kártyázók korától függően. A település egyetlen kocsmájában ment nagy pénzben a játék. Ők külön teremben verték a blattot. Játék közben fehér fröccsöt ittak.
A kocsmák száma nem volt kevés, mégis szaporodtak. Nemcsak az utcasarkokon, hanem két sarok között is nyitottak üzletet a leleményes falusi gazdák. Akiknek nem fűlött a foguk a kukoricakapáláshoz, azok valamilyen ipart választottak, vagy vendéglőt nyitottak. S ha a mezőgazdaság pangott, egyre több lett a vendég. Mérgükben, keserűségükben ittak a férfiak. Nők nem. Ha iszákos asszonyról beszéltek, azonnal tudták, hogy a falu sok asszonya közül ki a szóban forgó személy. Csakhogy a nők otthon ittak, s nem is olyan kevesen. Ám ez nem derült ki olyan könnyen. Bort sok háznál lehetett vásárolni, ugyanis a gazdáknak mindnek volt szőlője. Akinek kisebb darab földön, az megitta maga a termett bort, pálinkát. Csak a nagygazdák vagy a jámbor lelkületű templomjárók adták el a megtermelt italt. Tőlük vásárolták a nők, s általában zománcos kandliban vitték haza, így nem látszott, hogy tej, avagy bor van az edényben.
A tehetősebb és ravaszabb kereskedők, boltosok az üzletük mellett korcsmát is nyitottak. Két ajtó állt egymás mellett a jobbára keresztház sarkán. Ezért volt könnyű a férfit a boltba küldeni élesztőért, sóért, a konyhából hiányzó élelmiszerért. Hosszú ideig, a nagy változások, az államosítás utáni korban is álltak még egymás mellett a zárt ajtók az ilyen házakon, mintegy emlékeztetőül. Később pedig a kocsmák újranyithattak, de a kereskedések nem.
Előfordult, hogy a kocsmáros a háza végében pálinkafőzőt is üzemeltetett. Saját termékét árusította vendégeinek, s valószínűleg némi engedménnyel. De hogy az alapanyagul szolgáló gyümölcsöt vagy egyebet honnan szerezte, azt nem verték nagydobra.
A bögrecsárdák is szép haszonnal tevékenykedtek. Idősebb asszonyok, özvegyek vagy férjezettek a maguk pálinkáját otthon mérték ki a házuk körüli ivó embereknek. Öt-hat ház férfilakossága, főleg ha több generáció élt a házban, eltartott egy ilyen feketéző italkimérést. Ha az asszonynak nem volt már sajátja, vásárolt a pálinkafőzőktől literszámra italt, de a törzsvendégeket nem hagyta szomjasan. Virgonc, szabadszájú nőcskék voltak ezek, akik nem sértődtek meg a férfibeszéd szókimondásától, az esetleges fartapogatástól. Egy füles bögrében öblítették ki a féldecis pohárkákat, s adtak hitelbe is. Tudták, hogy ez biztos pénz lesz. Udvari kiskonyhák jó helyek voltak ilyen italozásra, de télen még a gazda is beengedte a szomszédokat a fűtött konyhába, legfeljebb maga is lehörpintett egyet-kettőt. Ilyenkor a felesége nem vetette a szemére az italozást, meg hogy elissza a hasznot. 
A jól menő kocsmákban nem tudott mindig valamely családtag dolgozni, főleg ha nem élt együtt több generáció. Reggel öttől éjfélig nem is igen bírta volna a kétszemélyes család a munkát. Ilyen helyeken pincérnőket alkalmaztak, akik a faluban szerényebb körülmények között éltek. Váltásban dolgoztak, fél napot a család valamely tagja, fél napot a megbízható pincérnő. 
A faluközponti Red City pub elé befutott egy Tomos Puch 250-es motorkerékpár. A motoros egyenetlen hosszúságú töredezett ősz haja jócskán kilógott a sisak alól. Bőrszerkóján számtalan nitt jelezte viselőjének korát. Kesztyűjén az ujjak végei szabadok voltak. Körmei teljesen feketére festve, ujjpercein tetovált számok kéklettek. A motoros leült az első, zöld olajfestékkel festett deszkaasztal elé az első thonet székre. Sisakját a magához húzott iskolaszékre tette. Ahány szék volt, annyiféle. 
– Kabezont! – kiáltotta a feje búbjáig felborotvált, lila hajú pincérnek. – Szesztilalom van a vezetők ellen, a kurva életbe! 
A pincér tudta, hogy mit rendelt a vendég. Narancsízű szénsavas üdítőt, csatos fedelű üvegben. Az egyik szikvízüzemben készítették helyben a török eredetű italt. 
– A ma esti koncertre érkezett?
– Arra hát. Villámtörő Vas Ferkó vagyok Bodrogvárból. A FIRE & HELL metálzenekar fanja vagyok. Mikor kezdődik a buli? – kérdezte. 
– Tíz után – válaszolta a pincér. 
– Addig mi a tökömet csináljak? – hőbörgött a motoros.
 – Talán falatozzon. Ha kéri, készíthetek egy friss hot dogot. Mivel kérné: ketchuppal vagy mustárral?
– Más nincs?
– A konyha csak hétvégén dolgozik – sajnálkozott a lilahajú.
 – Na, én is jó helyre jöttem kemény rockot élvezni – mérgelődött a koros hippimaradék. – És még a cuccom is fogytán. Jöjjön közelebb! – hívta a fiút. – Kaphatok itt néhány gramm dzsointot? 
– De uram! Ez tilos. Itt nem árulhatunk kábítószert – fogta halkabbra a pincér. 
– Ugyan, kérem, nem a mesekocsmába jöttem, s ön sem a Babszem Jankó! 
– Hát bizony nem, de még fogyasztani sem szabad.
– Nem a fenét! Majd meglátja az esti buliban, mi mindent isznak s szívnak a srácok és a csajok – hörögte a vendég.
– Az már más eset. Aki hoz magával füvet, az sem nyilvánosan csavarja dohányába. Ami az utcán történik, arról mi már nem tudhatunk. Magam is oda járok – felelte hamiskásan a kopasznyakú.
 – Könnyű a beszerzés? Nagyon kellene!
– Az esti koncerten lesznek társai, felismerheti őket, ilyen a göncük. Közel van az országhatár, s jó anyag szokott érkezni. Ezért még a csajok is megadják magukat. Szuper!
– Ilyen vagány korúaknak is?
– Abszolút! 
– Valahogy kivárom az estét. Addig, kérem, segítsen ki egy csavarással! Jól fizetek. Az utcán sétálva szívom majd el. Nem lesz feltűnő – kunyerált a motoros.
– Nem lehet. Maga már így is elég feltűnő.
– De hiszen ez egy igazi romkocsma! Vagy nem? – próbálkozott a bőrruhás.
– Igen ám, de csak egy kisfalui – intézte el a pincér, majd a söntéshez ment, s a kasszafiók alját megemelve kivett egy becsavart készet. A vendéghez vitte egy pohár alatt. – Egy ezres – mondta, a tenyerét tartva.
A motoros elmosolyodva a tenyerébe csúsztatta, s fizetett, majd fogta a sisakját, s elhúzott a kocsma elől.