Délután négy körül mindig
Krúdyt olvasok.
Ha voltak kószáló angyalok
a földön és égen, ő az
lehetett. Máig
itt suhog
köröttem a szárnya,
mint sodródó léleké, mely nem
találja
az utat a végső csönd felé.
Magánya
rám vetül: ódon utcák,
hangok, színek, ízek,
illatok,
s míg álmaiban tobzódok,
olykor elhiszem, én vagyok
az, ki folyvást visszajár oda,
hol a néhai ostoba
szerelem
megdobogtatja újfent
a szíveket.
A balga képzelet
már-már arra sarkall,
hogy a nagyváros helyett
hazatérjek a bágyadt
vidékre,
honnan megfutamodtam,
s hol az idő
továbbra sem siet,
csak lantatva1
csordogál, mint a
hínáros, haldokló Béga
a község körül. A Csókliget,
ahol néha
elhebegtem léha bűneimet
egy-egy lánynak,
azt remélve, hogy vezeklés
helyett vigasztalást kapok,
talán őrzi még a fűzfa alatti
betonpadot,
melyen a szenvedély
miatt először
gondoltam a halálra.
Mára már
nem fenyeget ez a veszély,
az önpusztítás ösztöne,
1 Lantatva – lassan, ráérősen, komótosan.
