Hangulatában is egyedi, nehezen besorolható alkotás született a magyarkanizsai tájból és egy belső látomásból. A Bolondmese című film, amely a Dunatáj Alapítvány gyártásában, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készült, egyszerre groteszk (szabad) mese, filozófiai parabola és közösségi sorsdráma. Ez a film nemcsak történetet mond el, hanem állapotokat, létformákat is ütköztet, és közben tükröt tart a jelenkornak.
Az alkotóval, Bicskei Zoltán Szőts István-díjas filmrendezővel, grafikusművésszel beszélgettünk.
„A nem cselekvés dicsérete”
– Groteszk (szabad) mese(játék), filozófiai parabola, közösségi sorsdráma. Igen, mindez egyszerre – válaszolja arra a felvetésre, hogy miként határozható meg a film műfaja. – Ugyanakkor egy messzi-közeli tekintet is ránk és erre a korra, amelyben az életmód egyre távolabb esik magától a létezéstől.
A rendező szerint a Bolondmese egyik kulcsa éppen ez az eltávolodás.
– A nem cselekvés dicsérete is ez a film – fogalmaz. – Egy olyan korban, amikor a cselekvés már nem a játék szabad, isteni mivoltát idézi, hanem a hasznot, a kapzsiságot, a kényelmet, a hatalmat… a gőgöt.
A háttérben végig két életmód rajzolódik ki: a szabad, játékos, „bolond” létforma és a számító, anyagelvű világ. Ez a feszültség nemcsak a történetben, hanem a képekben, a ritmusban, a hangokban is jelen van.
„A puszta mindent elsimít”
A film egyik visszatérő mondata így hangzik: „A puszta mindent elsimít. A pusztán minden átlátható.” És valóban: a Járás pusztája nem csupán helyszín, hanem szellemi tér.
– A közösség föl- és eladta a Paradicsomot. A bolond pedig nem ereszt – mondja Bicskei.
Ez az édeni emlék – amely egyszerre gyermekkori tapasztalat és archaikus, kollektív tudás – végigvonul a filmen. A szabad játék, a cél nélküli, önfeledt teremtés öröme, amit hajlamosak vagyunk „gyermekinek” nevezni, valójában egy elveszített aranykor maradványa.
A rendező szavaihoz különösen kifejező módon kapcsolódik Domonkos István sora: „Így alszom, úgy alszom, növesztem a bajszom…” – valamint egy Hamvas Béla-gondolat is, amely szerint „egy nép, amely végig alszik, még mindig több, mint így élni”.
Van-e esélye a bolondnak?
A kérdés szinte kikerülhetetlen: van-e ma esélye a bolondnak?
– A bolond szellemnek van csak esélye – mondja a rendező. – Hogy egyszer majd lehívódjon. De valakinek folyamatosan föl kell mutatni. Ma agyonverik. Eltapossák. Utálják, mert tükör.
A Bolondmese egyik legerősebb állítása éppen ez: a bolond nem kívülálló, hanem leleplező. A hamis, kapzsi, impotens, „bestiális” életmód tükröződése.
Tükör maga a táj is.
– A szétdarabolt, horizonttalan, nyüzsgő/nyüzsögő cincérek agyonszabdalt, kapkodó nagyvárosi tere helyett, ahol még a pillanatot is ellopják, egy végtelennek tűnő, időtlenséget sugárzó, ráérős, távlatos, nagy égboltos, csöndös, fogantatást, letisztulást segítő tér… – mondja Bicskei. – Egy tér, amely nem elvesz a pillanatból, hanem visszaadja.
Szakrális tér, áldozat, odaszentelődés
A filmben a puszta szakrális térré válik. Olyan hellyé, ahol nemcsak történetek játszódnak, hanem „odaszánások” történnek.
– Az emberi lét helyreállításáról van szó – fogalmaz a rendező. – De egy alkotás nem ilyen célokkal születik. Valami belül megfogan, megmozdul, és kikéredzkedik. Szülünk. Nem azért, hogy valakinek tetsszen, hasznára legyen, hanem mert így adta és kéri a Teremtő.
Ez az alkotói attitűd hatja át az egész filmet: nem megfelelni akar, nem üzenetet közvetít didaktikusan, hanem megmutat. És rábízza a nézőre, hogy mit kezd vele.
Képek, hangok, hullámok
A Bolondmese világában a K. Kovács Ákos markáns és frappáns operatőri munkáját is dicsérő kép dominál, de a hang legalább ennyire meghatározó. Természetes zajok, csendek, zenei betétek és ellenpontok szövik át a filmet.
– Néha ellenpontozva, néha kiegészítve zajlik kép-hang-gondolat. Először mindig a kép születik meg bennem, ahhoz/abból jön a figura, mozgás-történés és a hang vagy zene. Persze, néha olyan is van, hogy egy gondolat, egy verssor visszhangzik bennem, és keresi a megformálandó helyét. Ezeknél a legnehezebb, hogy ne legyen kimódolt – mondja Bicskei.
A film zenei világának meghatározó alakja Mezei Szilárd, és fontos szerepet kap Szabados György zenéje is. A rendező szerint vannak olyan dallamok, amelyek „előbbre valók, mint a képek” – ezek hívják elő a látomást.
– A mélyén minden, ami időben zajlik-történik-folyik, az hullámjelenség – teszi hozzá –, az az elsődlegesen zenei tagolású.
Színészi jelenlét és hagyomány
A film színészvezetése tudatosan eltér a megszokottól. Bicskei maga is reflektál erre:
– Kiegyenlítetlen – mondja. – Részben az én hibám, részben mert nincs egységes magyar színjátszás, olyan, amelyet én szeretnék, meg pláne nincs. Paradzsanov Elfelejtett ősök árnyai filmjének színészi arcjátéka olyan, amilyet én szeretnék, de magyarosan, viszont ennek hagyománya a magyar „alakoskodásban” megszűnt, és elfedte a német-zsidó pszichés, magamutogatós játék. Ami összefogja a filmjeimet, az a zenei-képi jellegű tömörítés. Zenei alatt a fogalmi, tárgyi, képi motívumokat értem. Ezeket sokáig érlelem, húzom, faragom, összevonom munka közben… rétegeződnek – de ezek mind korábban megélt dolgok kicsapódásai. Másként nem érezném magaménak őket. Például más helyszínen, mint a környékünk, nem tudnék forgatni. Csak ahol otthon vagyok. Különben nem látom. Nem tudnék benne fesztelenül mozogni, látni, gondolkodni. Az Aracs volt az egyetlen, ahol messzebb mentem, de annak zárt mivoltát is évekig szoktam… – fogalmaz Bicskei.
A Bolondmese szereplőgárdája mindenesetre erős és sokszínű: a főszerepben Szarvas József látható, mellette többek között Kovács S. József, Mezei Kinga, Pálfi Ervin, Galló Ernő, Mészáros Árpád, Francia Gyula, valamint Bakos Árpád és Szűcs Miklós is feltűnik.
„Ez számomra hazatérés volt”
A forgatás élménye a színészek számára is meghatározó volt. Kovács S. József így fogalmaz:
– Csodálatosan éreztem magam. Egy hónapot töltöttem Magyarkanizsán, és ez számomra hazatérés volt. A karakterem pedig egy híd: a tiszta kapcsolat a természettel. Ez a kapcsolat mára szinte elveszett, pedig évezredeken át természetes volt. Jó érzés, hogy egy ilyen történetben ennek a visszaépítésében részt vehetek.
Hol és kinek?
Bicskei Zoltán nem gondolkodik célközönségben.
– Amikor szül az ember, nem szánja senkinek. Alkot, mert jó, mert ez az élet. Ezért csak az esik jól, ha hat valakire. De sem verseny, sem a kirakatok nem érdekelnek. Szíve joga bárkinek, hogy ne értse, ne tetsszen neki. Egy biztos: sok hibáját tudom én is – mondja. – Lebontva az alkotásra: mindig a délvidékiek az elsők, és azután bővülő körökben a Kárpát-medence… Nyugat nem érdekel, Kelet messze van. Egyiknek sem kellünk. Azt mindig szeretném, ha erre, mifelénk megnéznék.
Film, amely tükröt tart
A Bolondmese végső soron nem ad megnyugtató/elfedő válaszokat. Inkább kérdez. Szembesít. Emlékeztet, mégpedig arra, hogy volt (és lehetne) egy másik életforma, hogy a belső és a lokális Paradicsom emléke nem tűnt el teljesen.
Továbbá arra is, hogy a „bolond” – bármennyire kényelmetlen – néha az egyetlen, aki ezt még komolyan veszi.
Nyitókép: Fotó: Dunatáj Alapítvány
