Nagyon szerettem a Kertsoron járni. Az igazi neve nem ez volt, hanem Boris Kidrič, de a nagyanyám ezt soha nem jegyezte meg, lehet, nem is akarta, mint ahogy Somogy megye is csak Somogyország maradt, s ha néha levél jött a nővérétől, az a nap ünnepnek számított, s boldogan lebegtette a levelet, és mondogatta: Levél jött Somogyországból, írt a Vilma. A saját utcánkat sem nevezte nevén, mi az, hogy Bolmán utca, az csak Klapka utca maradt élete végéig. Mint ahogy a Széles utca Damjanich maradt örökre az ő tudatába. Istenem, de boldog idő lehetett az az ő számára.
A Kertsor mindig rendezett látványt nyújtott, függetlenül attól, hogy a baromfik kint lehettek az utcán. Az aprójószágok nem, de a libák igen. Nagy csapatokban ballagtak le a Krivajra fürödni, úszni, és az utcán lévő füves területet is rendben tartották, mert mindent lelegeltek. Fűnyíróra nem mutatkozott szükség, esetleg ha le kellett kaszálni, ezt a házigazda szívesen elvégezte. Csodáltam ezeknek az embereknek a testtartását, ahogy akkoriban mondták, nyílegyenes testtartás jellemezte őket. Idős korukra már egy kicsit meggörbültek, de ez a korral járt.
A Kertsor titkokat rejtett. Lakott ott valami Ila, akiről csak annyit tudtam, a felnőttektől elhallva, hogy „jódarab”. Az én szókészletemben a darab egészen mást jelentett, emberre nem vonatkozott. Hát, Ila a hatvanas évek végén vendégmunkásként Nyugatra került, ott férjhez ment, s egyszer csak Ila autóval jött haza, s száguldozott a faluban.
Ugyanebben az utcában lakott a Mokány bádogos, mogorva, durva modorú ember. A vállán mindig egy zsákot cipelt, s ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy vele ijesztgessék a gyerekeket. A neve is furcsán hangzott, nem értettük a mokány szó jelentését, számunkra idegennek hatott. Ha rossz fát tettünk a tűzre, mindig elhangzott: Megállj, jön a Mokány, beletesz a zsákjába, s elvisz! Kicsi gyerekek még elhitték, de mi, ahogy cseperedtünk, ezen már csak kacagtunk.
Erkölcsi normatívánk a Kertsor utcában kezdett nyiladozni. A Boros kovács felesége – most már tudom, akkor még nem – kicsit szabadabb elvű asszony lehetett. Amikor szülémmel a Kertsoron bandukoltunk, ragaszkodtam ahhoz, hogy a Boros kovács háza oldalán menjünk, mert a nagykapujukon levő résen be lehetett kukucskálni. Imádtam ezt a lehetőséget. Tavasztól őszig a Boros kovács felesége szolgáltatta a szabadabb erkölcsi normák felismerését. Az asszony mindig melltartóban és bugyiban járt-kelt az udvarukban, tett-vett, dolgozott. Ilyet máshol nem láthattunk. A strand is később nyitott ki, az ötvenes évek közepén. Sokféle vélemény hangzott el a stranddal kapcsolatban. A falu konzervatív többsége elítélte, meztelenkedésnek tartotta.
Csúnya dolgokra is emlékeztek a Kertsor lakói. Egy fehérre meszelt parasztház előtt az emberek elfordították a fejüket, akadt, aki még köpött is, mert ott egy kettős gyilkossággal elítélt ember lakott, s miután Goli otokon letöltötte sokéves büntetését, ebben a házban lakott. A falu nem bocsátott meg.
A Kertsor végén, a Vasút utca találkozásánál állt a Bikaistálló. Igazi tartalmát sosem értettem meg, de különösebben nem is foglalkoztatott. Nagy, magas épület, szokatlan kinézettel, az ablakok is magasan, vagy talán csak nyílások lehettek, kicsit sejtelmesnek tűntek. Azt hallottam, hogy abban az istállóban vannak az apaállatok. Erős, nagy bikák. Egyszer, május elseje előtt sikerült meglátni egy nagy eseményt. A Bikaistállóból pontosan a május elseje előtti napon vezettek ki egy bikát, de nem akárhogy. A két szarvára kötelet kötöttek, az orrában két vascsavar, s ami még érdekesebb, a fejét vastag pokróccal takarták le, hogy a szerencsétlen ne lásson semmit, nehogy megvaduljon. Kicsit bizonytalanul lépkedett, de eljutottak vele a vágóhídra, amely azért elég távol volt. Vezették levágni, mert másnap, május elsején tartották a munkások ünnepét. Nagy napnak számított ez akkoriban. A Žitopromet udvarában, a futballpályával szemben, nagy kotlákban főzték a marhapörköltet. Az üst szót nem ismertük, Kishegyesen csak kotla és kotlaház létezett, rajta nagy kályhacsővel. A munkások ingyen kapták az ebédet. Aki nem volt munkaviszonyban, az a focipálya szélén felállított két nagy, hosszú sátorban vehetett magának ebédet. És cigányzene mellett fogyaszthatta el.
A legszebb élményeim a vásárok. Széles volt a Kertsor utca, pedig Kishegyest nem is Mária Terézia telepítette. Az általa létrehozott falvak mind egy kaptafára alakultak ki. Többször jártam Tiszaszentmiklóson, ahol felfedeztem a telepített falvak egyhangú jellegzetességét. A főutca 30 méter széles, az út, illetve az utca mindkét oldalán két sor szilvafa. A mellékutcák 15 méter szélesek, egy-egy sor szilvafa az utca két oldalán. Több is van ilyen a mi Vajdaságunkban, különösen Bánátban. Az én szülőfalumat nem tervezték, magától alakult ki, ezért ilyen görbék az utcái. Szerintem a Boris Kidrič utca azért volt nagyon széles, mert közel húzódott a vasútállomáshoz, s a Bikaistállónál artézi kút is folydogált, rendületlenül ontotta magából a friss vizet. Sokszor megálltunk itt kicsit felfrissülni, kezünket, lábunkat megmosni, friss vizet inni. Biztos ezeknek a tulajdonságoknak tulajdonítható a nagyobb forgalom is.
Minden hónap első vasárnapján benépesült a Kertsor. A szívemnek is a Kertsor a legszebb emlék. A vásárok, bár sohasem tartozott az országos események közé, nagy jelentőséggel bírtak a településhez tartozó falvak körében. Hogy miért volt oly kedves nekünk, gyerekeknek, arra később jöttem rá. Talán azért, mert faluhelyen kevés esemény történt a lakodalmakon és a temetéseken kívül, leszámítva a vallási ünnepeket.
A környékből jöttek a kisiparosok, és ők itt telepedtek le. Kirakodtak a szabók, cukrászok, a járdán a cipészek, többen is jöttek. A cukrászok és a szabók a sátraik alól kínálták portékáikat. Egy-két babaárus is akadt, rongybabák, csak a fejük készült kaucsukból, legalábbis mi így tudtuk. Megfoghattuk a játék babakocsikat, hiszen kevés gyereknek adatott meg, hogy otthonában játékszerként babakocsija legyen.
A bádogosok is itt sorakoztak. Vizeskannáikat virággal díszítették. Megkülönböztetett figyelmet kaptak a konyhai vizeskannák, és mást a locsolókannák. Ez utóbbit kevésbé díszítették ki. Árultak gamósbotokat, olyat is, amit a juhászok használtak. Azzal kapták el a birka lábát. A juhászok gamósbotja 160 centiméter magas volt.
A Király utca egy utcával feljebb húzódott a Kertsortól, és valamikor nagyon régen, amikor a mi utcánk Klapka utca volt, a széles utca a Damjanich nevet viselte. Itt árulták igen komoly, súlyos áruikat a kovácsok, a bognárok, a kötelesek. A lószerszámokat nem tudom, kik készítették, biztos mesterek, mert lókötőfékeket is kiállítottak. Ide mi, lányok nem jártunk el, ez minket nem érdekelt.
A Király utcától a kirakodóvásár folytatódott, le egészen a Krivajig. Ezt a terebélyes területet nevezték vásártérnek, még a mai napig is. Itt „tanyáztak” az állattartók, a jószágállomány itt cserélt gazdát. A Király utca végében és a vásártéren egy-egy sátor állt, ahol a zenészek egyfolytában muzsikáltak. A muzsikusok között akadtak magyarok és cigányok is vegyesen. A zene nem ismert határokat, csupán a hely meghatározása töltött be fontos szerepet, hiszen a megkötött eladás-vásárlás után ide mentek az emberek áldomást inni. Nekem nagyon tetszett, ahogy a megkötött alkut tenyércsapással hitelesítették.
Az alkudni szó jelentését vagy az alkudozást már előbbről is ismertem, hiszen a paraszti közösségekben, amikor eladtak, illetve vásároltak valamit, árucserére került sor, akkor egyeztettek a felek, kölcsönös egyezményeket tettek. Az adásvétel – eladás végeredményét kézösszecsapással erősítették meg, magyarán, kezet fogtak, jól megrázták a kezüket, ezáltal az egyezség hitelesnek számított. Nem mutatkozott szükség közjegyzőre, hitele volt a tenyérösszecsapásnak. Az egyezség létrejötte után a felek mentek a sátorba áldomást inni.
A kupecok rendre megjelentek, s ahogy én hallottam, igyekeztek becsapni az árusokat. A sátorokban mindenki ott mulatott, az is, aki bánkódott, és az is, aki szerencsével járt. Megitták az áldomást, és folytatódott a mulatozás. Ettek, ittak a sátorban. A vásári nap mindig szépen elmúlt. Az a nap ünnepnek számított. Idővel fogyott a jószágállomány, elfogytak az árusok, kezdett minden megváltozni. 1985-ben még volt egy kisebb vásár Kishegyesen, majd megszűnt.
Amikor nagyobbacskák lettünk, egyedül is mehettünk a vásárba. Ketten, hárman, úgymond összeverődve, együtt indultunk a nagy eseményre. Örültünk a látványnak, ami elénk tárult, és örültünk annak a kis zsebpénznek, amit otthonról kaptunk, s ami felett mi rendelkeztünk. Négyszer-ötször is végigsétáltunk a vásáron, hiszen jól meg kellett gondolni, mire költjük a pénzünket. A vásár kivitt a Malom utca sarkától a Bikaistállóig.
Egyszer csak elrepültek az évtizedek, és az unokámmal a topolyai vásárban nézelődtünk. Kíváncsian figyeltem, vajon mi érdekli őt. Az óriási tömegben szorosan fogtuk egymás kezét, hogy el ne veszítsük egymást. Itt aztán nincs, ami nincs, felsorolni sem lehetne. A hatalmas sátorokban asztalok, székek, mint valamikor gyerekkoromban. Ez nem változott – szögeztem le magamban. Parázs felett forgatták a malacot, a bárányt, szeletelt húsok sültek roston. A nézelődés, esetleg a vásárlás végén mindenki itt kötött ki. Ettek, ittak az emberek, gépzene szólt „cirill” nyelven. Biztos nem vagyunk elegen ahhoz, hogy magyar nyelven is megszólaljon a gépzene. De már megszoktuk. Rövid sétánk után mi is beültünk az egyik sátorba, megebédeltünk, mert választék volt bőven, és ízletesnek is találtuk. Hiába, ilyen finomat csak a vásárban és a sátorban lehet enni.
Nyitókép: Deák-Ébner Lajos: Falusi vásár / Fotó: Magyar Festészet / Facebook-oldal
