Május 9-e mára a naptár egyik legtöbb vitát és elmélkedést kiváltó, szimbolikus dátumává vált, az Európa-nap, amely a kontinens egységét és békéjét hivatott hirdetni, itthon, de másutt is, számos vitát nyit meg a pró és kontra érvek felsorakoztatása érdekében.
Ha vissza kívánunk tekinteni a történelemben e nap eredetére, egészen 1950-ig kell lapoznunk, amikor megfogalmazódott az az elv, amely alapjaiban határozta meg a modern Európa arculatát. A magyarázat Robert Schuman akkori francia külügyminiszter történelmi jelentőségű beszédében rejlik, amelyet Párizsban olvasott fel. Schuman egy olyan új típusú politikai és gazdasági együttműködést vázolt fel, amely lényegében elképzelhetetlenné tette a háborút a kontinens nemzetei között. Javaslata, amely a francia és a német szén- és acéltermelés közös ellenőrzés alá vonásáról szólt, az első meghatározó lépcsőfok volt a mai Európai Unió felé vezető úton. Ezt a kezdeményezést tekintjük a békés és demokratikus integráció kezdőpontjának, és éppen ezért emlékezünk meg minden évben május 9-én arról a pillanatról, amikor a világháború, vagy, általában véve, konfliktusok helyett az építkezés és a közös érdekek kerültek a középpontba.
Az Európa-napot ma már a többség az Európai Unióval azonosítja, így a közgondolkodásban is elsősorban az Unió jelenével, kihívásaival és jövőképével forrnak össze az ünnep kapcsán megfogalmazott gondolatok. Fontos leszögezni, hogy az Európai Unió lényegében egy békeprojektnek számít, s ha ezt vesszük alapul, akkor egyértelmű sikertörténetnek nevezhetjük a kezdeményezést, hiszen a szövetség belső területén nem dúlt háború a megalakulása óta. Ez az eredmény azonban nem jelenti azt, hogy a rendszer mentes lenne a feszültségektől, hiszen manapság számos komplex kihívással néz szembe a közösség. Első helyen a világpolitikai átrendeződés áll, valamint a gazdasági nehézségek, Kína és az Egyesült Államok folyamatosan erősödő globális szerepe, amely komoly próbatétel elé állítja az európai versenyképességet. Ugyanakkor a belső strukturális gondok is nehezítik a helyzetet: az európai lakosság fogyatkozása és a migráció növekedése olyan kettős szorítás, amellyel naponta meg kell küzdeni. Itt van továbbá a legújabb, talán eddigi legégetőbb kihívás: az orosz–ukrán háború, amely ugyan nem az Európai Unió területén, de Európa területén zajlik, és a közösségnek meglehetősen nagy „fejfájást” okoz. Éppen ezért az EU nem is maradhatott néma szemlélője a csatának, hanem megpróbál mindent megtenni annak érdekében, hogy a megtámadott Ukrajnát segítse, ahol csak tudja. Mindezt azonban jelentősen nehezítik a folyamatosan változó világpolitikai nagyhatalmi feltételek, amelyek sokszor más szempontokat tartanak előbbre valónak. Gyakran tűnik úgy, mintha Európa az utóbbi időben magára maradt volna az Ukrajnának nyújtandó segítségben, pedig számára létfontosságú, hogy a határaitól minél távolabb tartsa a fegyveres harcokat és veszélyt jelentő erőket. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy korábbi szilárd szövetségese, az Egyesült Államok egy egészen új védelmi struktúrát próbál berendezni, amelyben, legalábbis a politikai üzenetek szintjén, már egyáltalán nem számít Európa automatikus védelmezőjének. Európának tehát manapság saját védelmével is sokkal hatékonyabban kell foglalkoznia, mint korábban, mert egy teljesen új helyzet állt elő a nemzetközi biztonságpolitikai mezőnyben is.
Szerbiában az Európa-nap már hosszú évek óta az uniós közeledés, illetve az arról való diskurzus keserédes napja is, hiszen az az igazság, hogy érdemi előrelépést már nagyon régen nem sikerült megvalósítania az országnak ezen az úton. Ilyenkor rendszerint a csatlakozás előnyeiről és esetleges hátrányairól szóló elmélkedések kerülnek előtérbe, valamint azok a közvélemény-kutatások, amelyek leggyakrabban kimutatják: a lakosságnak éppen csak a valamivel nagyobb része támogatja az uniós tagságot, mint amennyi ellenzi azt. A legutóbbi felmérések is hasonló bizonytalanságot hoztak ki végeredményként. Bár a szerb EU-csatlakozás továbbra is a hivatalos politika egyik névleg kiemelt prioritása, valójában ezeket a célokat az államvezetőség nem mindig váltja tettekre, s konkrét lépések helyett – nem is olyan ritkán – visszalépések történnek. Erre kiváló példa az igazságügyi törvények legutóbbi módosítása, majd azok kényszerű visszamódosítása a Velencei Bizottság és az Európai Unió „sugallatára”. Szerbia tehát az európai integráció terén egyelőre, s túl rég óta, egy helyben toporog.
Még mindig úgy tűnik, hogy a közösséghez tartozni sokkal kifizetődőbb, mint kívül maradni. A kívülmaradásból ugyanis semmilyen fellendítő stratégiai hasznot nem lehet kovácsolni. A csatlakozás viszont számos előnnyel járna a közös európai források használatával, nem beszélve arról, hogy a közeledés a jogállamiság-védelmi mechanizmusok garanciáját is jelenti. Érdemes eljátszani a gondolattal: ha az Európai Unió kimondaná, hogy egyáltalán nem akarja soraiban látni Szerbiát, és az országnak nem lenne kötelezettsége semmilyen reformot, jogállamisági rendelkezést vagy szabadságjogot garantálnia, vajon az állam magától – nem tartva a brüsszeli kritikáktól – mennyit tenne meg ezen jogok érvényesítéséért? A kérdés különösen húsba vágó akkor, amikor azt látjuk, hogy még „külső felügyelet” mellett is ugyanolyan könnyen történik hátrálás, mint érdemi haladás.
Európa, bár számos válság közepette létezik, és ezekre a kihívásokra egyáltalán nem ad minden alkalommal teljesen kifogástalan választ, mégis leszögezhetjük: létezik egy nehezen vitatható döntő érv mellette. Úgy tűnik ugyanis, hogy az itthoni körülményekkel elégedetlen emberek döntő többsége az Európai Unió országait választja új élete helyszínéül, amikor az elvándorlás mellett dönt, s ez önmagában elegendő logikai bizonyíték lehet arra, hogy mégiscsak jobb tagja lenni ennek a közösségnek, mint utána sóvárogni, vagy szülőföldet hagyva oda rohanni. Éppen ezért célszerű lenne felgyorsítani a lépéseket az EU felé, hiszen más reális alternatíva egyszerűen nem mutatkozik. Szerbia nem számíthat egyfajta „svájci típusú” neutrális szerep sikerességére, hiszen ehhez nincsenek meg azok az évszázados mély történelmi hagyományai, amelyekkel az alpesi ország rendelkezik. A gazdasági stabilitás, a jogi garanciák és a polgárok biztonságérzete mind abba az irányba mutat, hogy a tagság által nyújtott védőháló és fejlődési potenciál pótolhatatlan. Az Európa-nap így nem csupán egy piros betűs ünnep a naptárban, hanem egyfajta iránytű is: emlékeztethet arra, hová tartunk, és arra is, hogy az odavezető út – bár rögös és reformokkal terhelt – a közös jólét járható ösvénye. A jövő ugyanis nem az elszigetelődésben van, ebben biztosak lehetünk.
Nyitókép: MTI
