„Milyen idézetet írnátok a hálószobátok falára? Következő órára várjuk az átgondolt ötleteket” – szólt a házi feladat évekkel ezelőtt egy egyetemi kurzuson. Olyan mondatot kellett választanunk, amely nap mint nap emlékeztet bennünket valamire, amit fontosnak tartunk, és ami akár iránytűként is szolgálhat az életünkben. Hosszú tűnődés után aztán egy Szent István királyhoz köthető szöveget választottam, az Intelmek Imre herceghez című műből: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.” Hogy miért döntöttem emellett? Mi, emberek hajlamosak vagyunk könnyen elveszíteni az alázatunkat, pedig az egyik legveszélyesebb csapdát éppen eme csábítónak tűnő lehetőség hozhatja el az életünkbe. Elég némi siker, néhány elismerő szó vagy egy kedvező élethelyzet, és máris többre tarthatjuk magunkat annál, mint akik valójában vagyunk.
A történelem, a vallás és a mitológia is tele van olyan történetekkel, amelyek arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a gőg gyakran a bukás előszobája. A bibliai elbeszélés szerint Bábel tornyának építése azért hiúsult meg, mert az emberek úgy döntöttek: felmásznak az égig, és egyenlővé teszik magukat a Teremtővel. Isten, látva, hogy a tornyot az emberek önmaguk dicsőítésére építik, összezavarta a nyelvüket, így az egykor egységes nép különböző nyelveken kezdett el beszélni. Miután már nem értették meg egymást, a torony építése leállt. Hasonló tanulságot hordoz Narkisszosz története is. A görög mitológia szerint a férfi tragikus halálát saját önimádata okozta. A fiú a Stygian folyóhoz ment lehűteni magát, ahol meglátta tükörképét a víz felszínén, és azonnal magába szeretett. Képtelen volt elszakadni önmagától, étlen-szomjan ült ott, a folyóhoz láncolva. A megszállottság őrületté fajult, mígnem olyan közel ment a vízhez, hogy beleesett és megfulladt. A nimfák akárhogy keresték, nem találták a testét, a haláleset helyszínén csupán pár fehér virágot láttak, amit a fiú emléke után Nárcisznak neveztek el. Minden közösség, legyen szó családról, egyesületről, politikai pártról vagy nemzetről, magában hordozza annak veszélyét, hogy úgy járhat, mint a bábeliek. Ha a közös cél helyét átveszi az önhittség, ha a szolgálat helyére a hatalomvágy, a tisztelet helyére pedig a megvetés kerül, előbb-utóbb megszűnik az egymás iránti megértés. Amikor az emberek már nem képesek meghallani egymást, a legszilárdabbnak tűnő közösségek is széthullhatnak. Az egyének pedig – önmaguk hatása alá kerülve – könnyen juthatnak Narkisszosz sorsára. Alázat nélkül ugyanis elvakítjuk, megbénítjuk saját magunkat az öndicséret ópiumával. Megspóroljuk a munkát, a mások iránti figyelmet, a törődést. A gőgösség tehát nem más, mint a bukás előszobája. Érdemes így tekinteni az öntelt emberekre. Kifejezetten hasznos lehet tehát, ha napi szinten figyelmeztetjük magunkat az alázat elvesztésének veszélyeire.
Persze fontos, hogy örüljünk sikereinknek, de soha ne hagyjuk, hogy a hatása alá kerüljünk. Az alázat világos önkritika, nem önostorozás. Az alázat nem más, mint világítótorony az egó nehezen kezelhető, viharos tengerén. Az alázat lehetővé teszi a dolgok tisztán látását, a környezet helyes értékelését. A nagyszerű angol író, G. K. Chesterton a humort az alázat természetes megalapozásának tekintette, mert aki tud magán nevetni, az mentes a káros büszkeségtől. Tőle származik a következő aforizma, ami egy különös oldalát mutatja meg az alázat paradoxonának: „Alázat nélkül nem lehet élvezni semmit sem – még a büszkeséget sem.”
