Nemrég, az augusztusi csillaghullás idején egy jó barátommal heteken keresztül kijártunk a falu határába, alig néhány kilométerre a településtől. Nem egy túl eldugott helyre, hiszen nagyon könnyen megközelíthető és útba esik, gyakorlatilag a faluból a temető mellett kivezető fő út vége ez, ahol a dűlők elágaznak. Ez a kevéske távolság a falutól megsokszorozta az égbolt „tisztaságát”, a „bentinél” jelentősen kisebb volt a fényszennyezettség, igaz, a szomszédos települések fényei a horizont alján azért ott világítottak, mint homályos, opálosan derengő búrák.
Ennyire teleszórt, csillagos égbolt alatt jöhet rá az ember, vajon milyen egek alatt is éltek-haltak a modern kor előtti elődeink, milyen szikrázó éjszaka borult rájuk minden egyes elalváskor, és mennyire meghatározhatta ez gondolkodásukat, tudásukat és érzéseiket arról, hogy vajon hol az ember helye a hatalmas mindenségben, és főként, hogy ez az őrületes méretű mindenség milyen hatalmas az emberhez képest – hogy milyen kicsi is valójában az ember egy ekkora univerzumszerkezet sűrűjében, a végtelen csillagok között.
Azokban a korokban, amikor az ember a mostaninál sokkal közvetlenebb kapcsolatot ápolhatott a csillagos éggel és a beláthatatlan mindenséggel, valószínűleg sokkal könnyebb volt hinnie valamiben, ami nála összemérhetetlenül nagyobb, ami felfoghatatlanul hatalmasabb az embernél és annak világánál. Természetesen tolul fel ilyenkor a kérdés: vajon van-e még rajtunk kívül más is „itt”, vagy egyes-egyedül sodródunk az űrben ezen a kőzettörmeléken, ezen a száguldó porszemen? És ha netalán tényleg nincs senki más rajtunk kívül, mennyire magányosak, egyszersmind mennyire egyedülállóak, különlegesek vagyunk?
Egyik este, amikor a határba indultunk, az utcára kilépve már az első levegővétel is szúrós, nehéz, szinte fojtogató volt. Hamar rájöttem, mi lehet az oka, hiszen még nap közben, a falu felé bringázva láttam, hogy ég a tarló egy tetemes része, később pedig azt is megtudtam, hogy a negyven fokos kánikulában a szeméttelep is lángra kapott. A levegő nem moccant a hetek óta tartó hőségben, így a füst csak nagyon nehezen ritkult, alig-alig oszladozott, így történhetett meg, hogy még az esti órákban is ez a nehéz, orrfacsaró levegő ülte meg az utcákat. Az igazi döbbenet pedig tíz perccel később, már a határban ücsörögve – kívülről rálátva a helyzetre – következett, amikor a falu elszórt fényeiben kibontakozott a füstfelhő. Szabályosan olyan benyomást keltett, mint amikor kora tavaszi hajnalban a vastag páratakarót figyeli az ember a táj felett, ám ez nem a jótékony és friss levegő paplana volt, ellenkezőleg: a maró, forró és sűrű füstfelhő mozdulatlanul rátelepedett a falura.
A faluéhoz képest metszően friss, hűvös, szellős, tiszta és csillagos egű határból figyelve magától értetődően adódott a hasonlat, hogy a faluval azon az estén az játszódott le kicsiben, mint ami az egész bolygóval, a bolygó összes lakójával történik nagyban, most és folyamatosan, egyesek szerint már visszafordíthatatlanul.
Véget érni nem akaró, lassan már az egész nyarat felemésztő, évről évre elviselhetetlenebb hőségben pihegünk, várjuk az eljövendő felüdülést – saját életünk gyorsabb múlását! –, és közben elkezd égni körülöttünk a világ, egyetlen szikra elég hozzá, hogy betemessen minket a fojtogató füst, saját szemetünk füstje, amely saját életünk, életmódunk terméke, eredménye annak, ami nem kívülről, nem másból és máshonnan fakad, nem rajtunk kívül ered, hanem csakis bennünk, lelkünk mélységeiben kereshető. Csakis mi vagyunk okolhatóak azért, ami zajlik körülöttünk és történik velünk, aminek a következményeit elszenvedjük.
Egy abszurd dráma a világ, az egész globális színpad abszurd színmű, amelyben a szereplők magával az eredendő bűnnel akarják megoldani saját válságukat ahelyett, hogy végre kimondanák: elég volt, és magukba néznének, majd belátnák, mit kéne végérvényesen befejezni, mit kéne alapvetően másképp érezni, gondolni, mondani és tenni, hogy ha eljön az idő, méltóságunkat megőrizve adjuk tovább ezt a csodás világot – ha még van rá esély.
