A végzetes nap

Ötszáz évvel ezelőtt, 1526. augusztus 29-én zajlott le a mohácsi csata. A magyar haderőt II. Lajos magyar király, az oszmán haderőt Szulejmán szultán vezette. A csata kimenetele a magyar haderő és a magyar állam számára katasztrófával ért fel, a fiatal II. Lajos belefulladt a megáradt Csele patakba, ezzel az ország uralkodó nélkül maradt.

Szulejmán szultán 1520-ban került hatalomra. Apja, I. Szelim szultán politikáját feladva, nem keleten, hanem nyugaton kezdett hódításokba. 1521-től a törökkel folyamatos harcban állt Magyarország a déli végeken. A fiatal szultán, 1521-ben elfoglalta Nándorfehérvár várát, Magyarország „kapuját”. Nándorfehérvár bevételével megnyílt az út a Magyarország elleni hadjárat előtt. A Mohácsot megelőző években, 1523-ban Szávaszentdemeternél (Sremska Mitrovica) a magyar csapatok vereséget mértek a Szerémségben fosztogató 10.000–12.000 fős török csapatra.

Szulejmán szultán 1526 áprilisában indult Magyarország ellen. Hadserege központi erejét a szpáhik és a janicsárok alkották. A szpáhik lovas, a janicsárok gyalogos katonák voltak. A török csapatok júliusban elfoglalták Péterváradot. A vár ostromát Ibrahim pasa, a szultán nagyvezíre vezette. Szulejmán csapatai Eszéknél lépték át a Dráva folyót, ahol hajóhidat építettek. Eszékig a török csapatok akadálytalanul jutottak el. A török haderő megközelítőleg 60.000–70.000 katonából és 150–200 ágyúból állt.

II. Lajos magyar király 1526 júliusában indult el Budáról. A haderő a Duna vonalát követve vonult dél felé. Vonulás közben újabb csapatok csatlakoztak a királyi hadhoz. Ennek eredményeként, a magyar haderő 25.000–26.000 főre duzzadt. A magyar sereg 85 ágyúval rendelkezett. A magyar csapatoknak két főparancsnoka volt, Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György.

A magyar hadvezetésben vita bontakozott ki. A hadvezetés nagyobb része azt az álláspontot képviselte, hogy várják meg Szapolyai János erdélyi vajda és Frangepán Kristóf csapatait. A rossz terepviszonyok és a katonák fáradtsága következtében a török csapatok felvonulása lassan haladt. Ezen okok miatt a török hadvezetés a táborverés mellett döntött.

Tomori Pál, látva a kialakult helyzetet, a támadás mellett döntött. A jobbszárny lovassága helyenként áttörte a török vonalat, eljutva a török tüzérségig és az épülőfélben lévő táborig. A gyalogságnak sikerült elérnie a török ágyúkig. A kezdeti sikert azonban a magyar hadseregnek nem sikerült kihasználnia, mivel Szulejmán szultán megérkezett a török hadsereg főerőivel. A török haderő jobbszárnya támadásba lendült. A centrumban Szulejmán szultán helyezkedett el a janicsárokkal. Egyes történelmi források szerint három magyar katonának sikerült eljutnia a szultán közvetlen közelébe, a testőrsége azonban végzett a három katonával. A török csapatoknak sikerült meghátrálásra kényszeríteni a magyar katonákat. A jobbszárnyon harcoló magyar gyalogságot bekerítették. A gyalogság legnagyobb része elveszett a csatában. Tomori Pál kalocsai érsek hősi halált halt. A király, II. Lajos visszavonulás közben belefulladt a megáradt Csele patakba. A vesztes csata teljes mérlege: elesett a király, 28 főúr, 7 főpap, kb. 500 nemes, 10.000 gyalogos és 4000 lovas. A törökök a fogságba esett magyar katonákat kivégezték. A csatát követően Szulejmán szultán bevonult Budára. A török csapatok 1526 szeptemberében elhagyták Magyarországot, és visszatértek Konstantinápolyba.

TÉVHITEK, MÍTOSZOK

Szapolyai Jánost az utókor előszeretettel „okolja” a mohácsi csatavesztésért, mivel nem ért oda a csata helyszínére. Felmerül azonban a kérdés, hogy ha Szapolyai az egyes becslések szerint 5000–6000, más becslések szerint 10.000–15.000 fős seregével időben megérkezik a csata helyszínére, akkor a magyar haderő vajon tudott volna-e nyerni a török túlerővel szemben. De ki is volt Szapolyai János?

Szapolyai János erdélyi vajda volt. A Dózsa-féle parasztfelkelés leverésében nagy szerepet vállalt, 1514-ben, az 1520-as években pedig Magyarország egyik legbefolyásosabb ura volt. 1526-ban Erdélyben toborozta katonáit. A toborzás elhúzódott, amit a Szapolyai által írott levelek is bizonyítanak. A török támadás irányát nem lehetett előre tudni, ráadásul az Erdélyből tartó felvonulás időbe telt. A csata napján csapataival Szegednél táborozott. Testvére, Szapolyai György a magyar haderő egyik főparancsnoka volt. Ezen okok miatt nem lehet Szapolyai Jánost bűnbaknak tekinteni a mohácsi csatavesztés miatt. 

A mohácsi vész egyik okaként gyakran megjelenik az a tévhit is, hogy a Jagelló dinasztia uralkodása alatt a tapasztalatlanság és a széthúzás miatt az ország elszegényedett, és ez vezetett a mohácsi vereséghez. Történelmi források bizonyítják, hogy ez nem igaz, II. Ulászló ugyanis uralkodása alatt rendezte az adóbevételeket, és az 1520-as években a magyar kincstár éves bevétele 400.000–500.000 arany volt.

A vereség okaként megjelenik a „kis hadsereg” motívum is. A mohácsi csatában felsorakoztatott 25.000–26.000 fős magyar sereg megfelelt a kor hadseregei létszámának, hiszen az 1525-ös paviai csatában a francia és a császári hadsereg is 25.000–28.000 fővel rendelkezett. Európai összehasonlításban a II. Lajos által vezetett hadsereg jelentős, komoly haderő volt. A Mohácsot megelőző időszakban a Jagelló dinasztia a béke megőrzését tartotta szem előtt, II. Ulászló 1511-ben, II. Lajos pedig 1519-ben hosszabbította meg az Oszmán Birodalommal a békeszerződést.

EURÓPA ÉS MOHÁCS

A 16. század elején az Oszmán Birodalom fenyegetést jelentett a keresztény Európára. A Balkán-félsziget nagy részét meghódító oszmán állam folytatta nyugati irányba tartó hódítását Szulejmán szultán hatalomra kerülésével. Az oszmán térhódításon túl azonban több belső feszültség is gyengítette Európát.

A Habsburg–Jagelló házassági szerződés eredményeként II. Lajos magyar király felesége Habsburg Mária, V. Károly német-római császár testvére volt, Lajos nővére, Anna pedig Habsburg Ferdinándnak, V. Károly testvérének a felesége. A házassági szerződés ellenére Mohácsnál a Habsburgok segítsége elmaradt. Ennek okát az európai belső feszültségek képezték.

1521-ben háború tört ki V. Károly német-római császár és I. Ferenc francia király között. A francia király 1525-ben, a paviai csatában fogságba esett. A madridi egyezmény aláírása után, amivel lemondott az itáliai területekkel kapcsolatos igényeiről, a király kiszabadult a fogságból. Szabadulása után I. Ferenc felrúgta a madridi egyezményt, és 1526-ban szövetséget hozott létre a Habsburgok ellen. Az itáliai területekért vívott harcok a Habsburgok és V. Károly császár erőforrásait lekötötték.

A német területeken javában zajlott a reformáció, ami a Német-Római Birodalmat megosztotta. V. Károly császár figyelmét a francia király elleni háború mellett a reformáció terjedése is lekötötte. A regnáló pápa, VII. Kelemen, 50.000 arany anyagi segítséget küldött II. Lajosnak, a VIII. Henrik angol király által küldött anyagi segítség viszont nem érkezett meg a mohácsi csatáig. Lengyelország 1525-ben kötött békét az Oszmán Birodalommal, amivel a lengyelek garantálták déli határaik biztonságát. Ennek ellenére Mohácsnál lengyel katonák is harcoltak a magyar király oldalán.

A 16. század elején fennálló európai belső feszültségek, geopolitikai érdekek eredményeként maradt el az európai nagyhatalmak segítsége a mohácsi csatában. Mohácsnál a török túlerő mind anyagi szempontból, területi és lakosságszám tekintetében, mind pedig katonai szempontból dominált, hiszen a kor egyik legnagyobb birodalma az Oszmán Birodalom volt. A túlerő és egy sor szerencsétlen esemény, beleértve II. Lajos halálát is, együttes következménye lett az, hogy a mohácsi vész a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiája lett, és a középkori magyar állam széteséséhez vezetett.