A barátnőmmel van egy törzshelyünk, egy hangulatos kis kávézó, amely mindkettőnknek nagyjából ugyanolyan távolságra van, mondhatni félúton. Havonta egyszer – ha időnk engedi, többször is – menetrendszerűen találkozunk ott. Nem valami divatos, modern kávéház, inkább olyan régi vágású bisztró, ahol mindenféle ember megfordul. Sokan, hozzánk hasonlóan munka után ülnek be egy italra, vagy bekapni pár falatot. A legutóbbi találkozásunk alkalmával a barátnőm késett. Én letelepedtem egy szabad helyre, háttal egy háromfős férfitársaságnak, akik a szomszéd asztalnál foglaltak helyet. Munkatársak lehettek, mert kollégákon élcelődtek, időnként nagyokat nevettek. Egyszer csak feltűnt, hogy halkabbra fogták a társalgást. Nem volt szándékomban hallgatózni, de megéreztem, hogy megváltozott a hangulat, még a levegő is más lett körülöttük. Megütötte a fülemet, amint az egyikük arról beszél, hogy valaki nagyon megváltozott, meghízott.
– Ne értsetek félre – mondta –, szeretem így is, hisz már több mint 20 éve együtt vagyunk, csak nem tudom, hogyan hívjam fel a figyelmét arra, hogy az utóbbi években felszedett jó néhány kilót?
Megértettem. A feleség a téma. Nem tűnt gúnyolódónak, inkább mintha zavarban lett volna, a női önérzetem mégis azonnal megszólalt: na, na, csak óvatosan, nem hallotta uram, hogy azok a nők, akiknek van egy kis súlyfeleslegük, tovább élnek, mint azok a férfiak, akik ezt szóvá teszik? Persze nem mondtam ki hangosan, csak gondoltam. Mégsem szólhatok bele kéretlenül mások beszélgetésébe, amit igazából hallanom sem kellene.
A férfi barátai csak hümmögtek, az élénk társalgás érezhetően megfeneklett. Gondoltam, megnézem magamnak ezt a kritikust, vajon rajta fogott-e az idő, hagytak-e rajta nyomot az évek, vagy maga Adonisz ül itt, ebben a középszerű kis bisztróban a szomszéd asztalnál? Épp egy diszkrét pillantást készültem vetni rájuk, amikor az egyikük végre megszólalt.
– Hát öregem, nem azért mondom, de a te hajadba sem kap már bele a szél úgy, mint amikor még egyetemisták voltunk és a vállig érő loboncod miatt cikiztünk.
Ennyi nekem elég is, gondoltam, pillantásra itt már nincs szükség. Magamban elégedetten mosolyogtam, bár a megjegyzést a szomszéd asztalnál ülők körében nem kísérte felszabadult nevetés, amire számítottam, hanem maradt a hümmögés, és az a különös, bizonytalan hangulat, ami felkeltette a figyelmemet és magával ragadott.
Évek, évtizedek alatt annyi minden meg tud változni… Talán észre sem vesszük. Vagy ha látjuk is, nem tudjuk, mit kezdjünk vele. Senki sem abban a testben öregszik meg, amelyikben egy napsütéses nyári délutánon szerelmes lett valakibe, vagy barátságot kötött valakivel, aki mellett évek múlva is kitart, naponta látja vagy csak hetente leül vele egy kávéra. Két ember, akik ismerik egymást, ismerik a másik arcának minden apró vonását, mozdulatait, szokásait. Aztán egyszer csak az egyikük észrevesz valamit a másikon, ami már nem ugyanaz, és nem tudja, hogy ki szabad-e mondani, amit lát. Hiszen minden kimondott szó formál, egyetlen rosszul megfogalmazott mondat is képes lehet megingatni azt, ami évek alatt lassan, óvatosan épült. Viszont a hallgatás sem semleges megoldás, az hangtalanul éket ver oda, ahol korábban repedés sem volt. Nemcsak arról van szó, hogy hogyan változik a test, hanem arról is, hogyan tanuljuk meg egymást úgy nézni, hogy közben ne bántsuk meg a másikat azzal, amit látunk. A szeretetben van valami állandó óvatosság. Mintha mindig félúton kellene maradni az őszinteség és a kímélet között. Ki is mondani az igazat, és nem mondani túl sokat.
Gondolataimból barátnőm érkezése zökkentett ki, aki kapkodva vette a levegőt, a táskáját a szokásos mozdulattal dobta le az enyém mellé, ismerős hangsúllyal ejtette ki a szavakat, azt is tudtam, mit fog mondani nekem:
– Milyen jól nézel ki, te semmit sem változol.
