A minap ifjú erdélyi néptáncosokkal és korombéli kísérőikkel ismerkedtem meg Magyarországon, néhány napig ugyanabban a kollégiumban voltunk elszállásolva. Nagyon kedves, komoly, tisztelettudó fiatalok voltak, akiknek „helyén van az esze”, de élik látszólag gondtalan, legszebb éveiket. Egyik este a fiatalok elvonultak az „éjszakai életbe”, mi felnőttek pedig néhány korty bor mellett elbeszélgettünk. Hogy ott náluk és nálunk hogyan élünk magyarként. Habár falvaink más-más országhoz tartoznak hivatalosan, oly sok közös van a sorsunkban, a gyermekkorunk kihívásaiban. Közös az is bennünk, hogy szinte zsigerig hatóan tud felháborítani bennünket a „hol tanultál meg ilyen szépen magyarul?” kérdés. Szerencsére ezt abban a kunsági kisvárosban nem hallhattuk, hiszen az ott élők már évtizedek óta tartják a kapcsolatot a határon túli testvéreikkel. Falum esetében évszázadokról is beszélhetünk, hiszen arról a vidékről történt a betelepítése 240 évvel ezelőtt. Persze, amikor a szülők leülnek beszélgetni, óhatatlanul is szóba jönnek a kamasznevelés kihívásai. A határok tágítása, a pimasz feleselések, a házimunka diszkrét kikerülése, és hogy mit hajlandóak megenni és mit biztosan nem. A szülőkkel felelevenítettük a gyermekkorunk kihívásait is. Mindannyian álltunk sorban bolt előtt, vásároltuk jegyre a kenyeret, üzemanyaghiánnyal és inflációval, pénztelenséggel tarkított gyermekkorunk is közös. És hogy a 90-es években egyként sóvárogtunk a népszerű és számunkra drága Magnum fagylalt után, az anyaországban táborozva. Ezért is igyekszünk nekik könnyebbé tenni a gyermekkorukat, őszintén bízva benne, hogy nem hibázunk! És ha – ne adja az ég – úgy alakul, ahogy mi egykor, úgy ők is majd megélnek a jég hátán is.
