Ötszáz esztendő telt el azóta, hogy az Úr 1526. esztendejében, augusztus 29-én, Keresztelő Szent János fejvételének ünnepén – amely abban az évben szerdára esett, az iszlám holdnaptár szerint pedig a 932. év Zilkade havának 20. napján –, a késő délutáni órákban a mohácsi síkon olyan csapás érte a magyar nemzetet, amelynek következményeit ötszáz év múltán is viseljük. A nép ajkán e nap évszázadokon át Nyakavágó Szent Jánosként élt tovább. Nem a történettudomány alkotta ezt az elnevezést, hanem a nemzeti emlékezet, amely különös jelentést adott ennek a napnak. Ahogyan a Megváltó előhírnökének fejét a földi hatalom vétette, úgy hullott porba Mohácsnál a középkori Magyarország ereje, tekintélye, nemzeti függetlensége, területi épsége és történelmi küldetése. A kereszt, amely Keresztelő Szent János vértanúságának is végső értelmet adott, Mohács fölé is odarajzolódik.
A 16. század elején a mintegy 320 ezer négyzetkilométeres Magyar Királyság Európa jelentős államai közé tartozott. A keresztény Európa délkeleti védőbástyájaként évszázadokon át tartóztatta fel a keletről érkező hódítókat, politikai és katonai súlya pedig messze túlmutatott térségünk határain.
Mohács neve hallatán legtöbben magára a csatára gondolnak: a véráztatta baranyai síkra, a fiatal magyar király tragikus halálára, az elesett főurakra, főpapokra és a hősi halált halt vitézekre. A mohácsi tragédia azonban nem azon a délutánon kezdődött. Évtizedeken át érlelődött. Mátyás király halála után meggyengült a királyi hatalom, a főurak vetélkedése egyre inkább felőrölte az ország erejét, miközben a déli végvárrendszer fenntartása is mind nehezebbé vált. A belső viszályok elvonták a figyelmet arról a veszélyről, amely évről évre közelebb került Magyarország határaihoz.
A kor emberei is tudták, hogy nagy baj közeleg. A török a határok előtt állt, az ország vezetői mégis sokszor egymással viaskodtak.
Tanács követte a tanácsot, vita a vitát. Ki vezesse a sereget? Meg kell-e várni a később érkező hadakat? Minden elvesztegetett óra I. Szulejmán szultánnak kedvezett. Mire megszületett a döntés, a történelem már nem adott több haladékot.
Magyarország ugyanakkor nem csak a saját erejére számíthatott volna. A keresztény Európa hosszú ideje tisztában volt az Oszmán Birodalom terjeszkedésével, mégsem jött létre olyan összefogás, amely képes lett volna feltartóztatni a hódítókat. A magyar királyság évszázadokon át a keresztény világ keleti határait védelmezte, de amikor a legnagyobb veszély közeledett, lényegében magára maradt.
Amikor azonban elérkezett az ütközet órája, a magyar vitézség méltó maradt önmagához. II. Lajos király nem a távolból szemlélte katonái küzdelmét, hanem velük együtt indult a harcba. A magyar lovasság első rohama olyan erővel zúdult az ellenségre, hogy kezdetben az oszmán hadrend egyes részeit is visszaszorította. Az oszmán túlerő, a hadsereg szervezettsége és jelentős tűzereje végül eldöntötte a csatát, de Mohács emléke nem a gyávaság, hanem a hűség, az önfeláldozás és a becsület emléke maradt. A hősök nem akkor vallottak kudarcot, amikor kardot rántottak. Addigra már túl sok minden elveszett.
A mohácsi síkon elnémultak a fegyverek, a nemzet kálváriája azonban akkor vette kezdetét. A következő évtizedekben Magyarország három részre szakadt, hosszú időre idegen uralom alá került. A hadjáratok nyomán városok és falvak néptelenedtek el, termőföldek maradtak műveletlenül, templomok és kolostorok pusztultak el, egész vidékek veszítették el korábbi jelentőségüket. A középkori Magyar Királyság fejlődése megtört, s ennek következményeit nem egy nemzedék, hanem évszázadok viselték.
A török hódoltság következményei nem értek véget a hadjáratokkal. A történelmi Magyarország népességének összetétele is lassan, de gyökeresen átalakult. A legsúlyosabb veszteségeket a déli országrészek szenvedték el, ahol a háborúk, a járványok és az elvándorlás következtében egész vidékek néptelenedtek el. Számos település megszűnt, mások hosszú időre pusztává váltak. A középkori magyar lakosság jelentős része eltűnt vagy északabbra húzódott, miközben a hódoltság idején, majd a török kiűzését követően új népcsoportok telepedtek meg az elnéptelenedett területeken. Ennek nyomán a történelmi Magyarország déli vidékeinek népességi viszonyai alapvetően megváltoztak. Az egykor magyar többségű területeken a magyarság számaránya fokozatosan visszaszorult. A Délvidék története jól mutatja, hogy Mohács következményei messze túlmutattak egy elveszített csatán. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv máig őrzi a mondást: „Több is veszett Mohácsnál.” A szállóige eredeti értelme sokkal mélyebb annál, mint ahogyan ma a hétköznapokban használjuk. Mohácsnál valóban több veszett el egy csatánál. A török hódoltság, az ország feldarabolása, a népesség átalakulása és a történelmi Magyarország meggyengülése olyan folyamatokat indított el, amelyek hatása évszázadokon át végigkísérte nemzetünk történetét. Ezért tekinti a magyar történelmi emlékezet Mohácsot annak a hosszú történelmi út kezdetének, amelynek egyik legfájdalmasabb állomása Trianon volt.
A magyar történelmi emlékezet ezért kapcsolja össze oly gyakran e két nemzeti tragédiát. Mohács volt az első nagy törés, Trianon pedig annak végső betetőzése. A kettő között közel négyszáz év telt el, mégis ugyanaz a veszteségtudat húzódik meg mögöttük: az ország területi veszteségei, a nemzeti erő fogyatkozása és magyar közösségek elszakadása egymástól.
Ha van tanulsága Mohácsnak, azt nem szabad felednünk. Megtanít arra, hogy a nemzet fennmaradása közös felelősség. Az összetartozás hiánya, az egymással szembeni marakodás, a rövidlátó önérdek és a közjó háttérbe szorítása mindig meggyengíti a nemzetet. A történelem azt is megmutatta, hogy a legnagyobb csapásokból is van felemelkedés, ha egy közösség képes összefogni, áldozatot vállalni és hű maradni Istenhez és önmagához.
Talán nincs méltóbb üzenet ötszáz évvel Mohács után sem, mint Arany János biztatása az Egyesülés című versből:
„Nem, nem! – Élni fog a nemzet,
Amely összetart:
Kit önvétke meg nem hódít,
Nem hódítja kard.”
Nyitókép: Than Mór: Mohácsi csata (1856, Forrás: Wikipedia)
