„Andate fiduciosi nella direzione dei vostri sogni, vivete la vita che avete sempre immaginato” – ízlelgette egyre lelkesebben, ugyanakkor az olasz nyelv sajátos dallamától érezhetően teljesen eltérő hangsúllyal a szavakat, amelyeket egy Olaszországból kapott csokoládéba rejtett cetlin talált még évekkel ezelőtt, afféle üzenetként, vagy ha úgy tetszik, jó tanácsként, mint amilyenek a szerencsesütikben vannak, amely szavak sok esetben erőt tudnak adni az embernek ahhoz, hogy túllépjen a nehézségeken, feltéve persze, ha olyan lelkiállapotban van, amelyből egy ilyesfajta üzenet képes kimozdítani, hiszen az igazán nehéz helyzetek leküzdéséhez aligha elegendő egy-egy aprócska papírdarab, szerepeljen rajta bármekkora igazság vagy bármilyen szívhez szóló üzenet.
Amint elolvasta, szinte azonnal érezte, hogy valamiért fontosnak kell lennie számára ennek az üzenetnek, ha már ilyen távolról és ennyire kanyargós úton eljutott hozzá, ráadásul éppen hozzá, nem valaki máshoz, nem mintha hitt volna abban, hogy az ilyen cetlik egyedik és megismételhetetlenek lennének, azt azonban elismerte, hogy olykor-olykor jólesik az embernek, ha valamitől, akár egy ilyen első ránézésre talán semmitmondónak tűnő papírfecnitől néhány pillanatra különlegesnek érezheti magát.
Általában nem volt jellemző rá az effajta érzelgősség, mégis voltak olyan időszakok, amikor sokakhoz hasonlóan ő is elgyengült és elbizonytalanodott, sőt talán nem túlzás azt állítani, némiképp elvesztette a hitét is, amely egészen addig oly erőteljesen vezette azon a bizonyos úton, amely legmélyebb meggyőződése szerint az ő útja volt. A hitét önmagában, a környezetében, az egész világban. Olyankor úgy érezte, mintha minden megváltozott volna körülötte. De ami még ennél is fájóbb volt számára, hogy nemcsak körülötte, hanem benne is. Persze, az is lehet, hogy csupán a külvilágban tapasztalt változások szokatlan lecsapódásának eredményeként érezte ezt, hiszen maga sem értette pontosan, hogy mi váltja ki belőle ezeket az érzéseket, és ez a bizonytalanság már önmagában is fölöttébb bosszantotta, hiszen alapvetően soha nem volt jellemző rá az ilyesmi, sőt kifejezetten határozott személyiség volt, mondhatni, valódi harcos, aki kedveli a kihívásokat, mivel tisztában van azzal, hogy sokszor azok hatására válik képessé kihozni magából a legjobbat, a legtöbbet, a legtökéletesebbet, éppen ezért, ha bármilyen akadályba ütközött, soha nem hátrált meg, inkább még nagyobb lendülettel próbálta azt leküzdeni, ami az esetek túlnyomó többségében sikerült is neki.
Persze, ahogyan mindenki életében, úgy az övében is akadtak olyan pillanatok, amelyek hezitálásra kényszerítették, olyan döntések, amelyeknek a meghozása alaposabb megfontolást igényelt, olyan elhatározások, amelyek hosszú távon is komoly következményekkel jártak, ezért alapos elemzéseket kívántak tőle, ám az esetek többségében ezekkel sem akadt különösebb problémája, nem félt a felelősségtől, hiszen tudta, az évek során sikerült összegyűjtenie annyi tudást meg tapasztalatot, hogy miután jól átrágja az adott kérdést, akkor, ha nem is mindig ideális, mindenképpen vállalható döntést fog hozni.
Abban az időszakban azonban hiányzott belőle ez a fajta tudatosság, sőt azt sem értette igazán, miért kell újra meg újra körüljárni ugyanazokat a kérdéseket, újra meg újra szembesülni ugyanazokkal a problémákkal, újra meg újra megküzdeni ugyanazokkal az akadályokkal. Értelmetlennek érezte az egészet. Igazán félelmetesnek mégsem a saját bizonytalansága tűnt számára, hanem az elesettsége, amelyet igyekezett ugyan leplezni, ám legbelül állandóan ott motoszkált benne, mert ha érezte volna magában az erőt, akkor jóval könnyebb lett volna túllépnie a nehézségeken, ha tudta volna, hogy bármi is történjék, meg fogja találni azt a szalmaszálat, amelynek segítségével újra felkapaszkodhat azokból a mélységekből, amelyekbe mások taszították, mint ahogyan korábban már oly sokszor megtette, akkor nem érezte volna magát annyira erőtlennek, gyengének és kiszolgáltatottnak.
Maga sem tudta, vágyja-e még egyáltalán az újrakezdést meg a vele járó megannyi hercehurcát, az értelmetlen küzdelmeket, a fájó csalódásokat, a megsemmisítő vereségeket. Azokat a dolgokat, amelyeken általában könnyen felül tudott emelkedni, ha másként nem is, akkor intellektuális képességeivel mindenképpen, amelyekkel ugyan sosem kérkedett, hiszen pontosan ismerte a gyengeségeit is, és az erősségeit is, mégis tudta, hogy sok esetben éppen azok nyújtanak fogódzót számára a mindennapok útvesztőiben, különös tekintettel az értékek végeláthatatlan harcára, amelyben – bármennyire is elfogadó volt egyébként az élet számos területén – egészen egyszerűen nem volt hajlandó kompromisszumokat kötni, legalábbis hosszú távon semmiképpen sem. Előfordult ugyan, hogy úgy tett, mintha mégis nyitott lenne irántuk, ám jobbára csupán azzal a szándékkal, hogy minél előbb kimenekülhessen a kellemetlen helyzetekből, legbelül azonban mindezek tekintetében sohasem bizonytalanodott el, pontosan tudta, hogy hol húzódik az a határmezsgye, amelyet már nem lép, nem léphet át.
Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy akkor is úgy érezte, éppen ezekhez kellene visszanyúlnia, azokhoz a gyökerekhez, amelyekben sohasem csalatkozik az ember, amelyek akkor is képesek újra életre kelteni és táplálni benne azt a bizonyos megfoghatatlan vágyat, amikor úgy érzi, már nem vágyik azokra a dolgokra, amelyekért korábban olyan határozottan és kitartóan küzdött, tudatosítva benne, hogy nem feltétlenül kell lemondania róla, csupán átfogalmazva, felfrissítve, újradefiniálva kell célokká formálnia, hiszen vannak dolgok, amelyeket még a legkomolyabb erőfeszítések árán sem vehetnek el tőle, és éppen ezek azok, amelyek a legfontosabbak számára, mert ezek azok, amelyek a legbizonytalanabb pillanatokban is fogódzót kínálnak, inspirációt nyújtanak és irányt mutatnak neki.
És ezek azok az apró momentumok, amelyekre a nehéz pillanatokban a leginkább vágyik, amelyek hozzásegítik ahhoz, hogy legyőzze azt a bénító bizonytalanságot, amely észrevétlenül uralkodik el rajta. Ezért váltak annyira fontosakká számára azok a különös szavak is, amelyek az Olaszországból kapott csokoládéba rejtett cetlin szerepeltek, kiváltképp azután, hogy tudatosodott benne a jelentésük, és ezért idézi fel a mai napig olyan szívesen azt a mondatot a nehéz pillanatokban, amikor szüksége van valamilyen szalmaszálra, amelynek segítségével újra felkapaszkodhat azokból a mélységekből, amelyekbe mások taszították, igaz, ma már sokkal pontosabb hangsúlyokkal ejti ki, mint ahogyan évekkel ezelőtt tette, mert azóta belé ivódott az üzenet lényege is: „Andate fiduciosi nella direzione dei vostri sogni, vivete la vita che avete sempre immaginato…”
