A minap egy barátom újra verseket küldött nekem. Nagyon régóta bevett gyakorlata ez, talán egy évtizednél is hosszabb időre visszanyúló megszokás köztünk – a vers és az általa életre hívott kommentárom. Merthogy szinte kivétel nélkül elmélyült, gyökerekig hatoló, gondolkodásra serkentő, többnyire a társadalmat, illetve a társadalomba és a belé vetett egyén viszonyát taglaló szövegek ezek. Egyszer-másszor már fel is vetettem neki, hogy akár valamiféle rövidprózába kéne áttördelni a stílusa miatt, de nem volt igazam. A mantraszerű, konok következetesség, amelynek a szellemében születtek ezek a poémák, megkövetelik a versszerű tagolást, de ami ennél is fontosabb, a nyelvi sűrítésük, a barátom mondanivalójának tömör, mélyen szubjektív expresszivitása, vagyis: a hatóanyag koncentráltsága még inkább versként olvastatja a szöveget. Korszellemvers.
Nos, legutóbbi ilyen írása is mélyen búvó szövetekbe metszett bele, és engem is megihletett egy reflexszerű válaszra, ami olyan természetesnek tűnt, mint hogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik. Bár korántsem biztos, hogy diagnózisomban akár csak szemernyi igazság is megtalálható volt.
Ha egy szóval kéne jellemeznem, miről beszélgettünk, az apokalipszis jutna eszembe. Nem a szent iratokban megjelenő világvége, a kavargó és robajló összeomlás. Hanem az, amely lelki-szellemi apokalipszisről ezek az allegorikus szövegek valójában szólnak.
A belső nyomor végtelen, ásító üressége jutna eszembe.
Az az apokalipszis jutna eszembe, amely épp most történik. Ha az újkori technikai forradalmaktól számítjuk, vagyis az utóbbi néhány száz évtől, akkor a számítógép, majd az MI korszaka az elembertelenedésnek nagyjából a középső szakasza lehet. Ezután már az emberierőforrás-állatok kitenyésztésének és üzembe helyezésének, majd – ezzel részben egyidejűleg, részben utána – a kiborgok alkalmazásának ideje jön el. Az utolsó stádium a mátrixhoz hasonlítható állapot lehet, ahol az élet puszta stimuláció-szimuláció – vagy mindez már eljött?!
Történelmi távlatból persze (ha lesz még egyáltalán későbbi kor, amiben létezik ez a kategória, „történelmi távlat”) az ekkor élt emberiség elképesztő ütemű önkipusztításaként fognak hivatkozni az időnkre, amikor az ember elveszítette létezésének legmélyebb (szakrális, spirituális) lényegét, és ez szükségszerűen vezetett – az egyéni tudattalanból sarjadó önpusztító egyéni cselekvésformák által – a kollektív pusztuláshoz. Most még nyilvánvalóan nehéz lenne egyetlen dátumot megjelölni, amelynek szimbolikus jelentősége lesz, mint Róma bukásakor a bevett 476-ot, de a számítógép vagy az MI feltalálása ilyesmi lehet. Ezek nagy valószínűséggel tekinthetőek (lesznek) olyan lépcsőfokoknak, amikor az emberi civilizáció a teljes bolygón deklaratív is az elembertelenedést helyezte piedesztálra.
És ebben nincs kompromisszum. Nem létezik kompromisszum a folyamat jellegéből adódóan. Az ember nem távolodhat el ilyen rohamosan önmagától és a természet törvényeitől, az őstermészettől és saját, évszázezredek lassú hömpölygése alatt kialakult, törékeny belső természetétől.
Ha a falnak vetjük a hátunkat, és elvisszük a gondolatot a kibontakozásig, a legvégsőkig, akkor kiderül, hogy az elembertelenedés folyamata nem ismer mértéket, arany középutat, okos célszerűséget és hatékony, de visszafogott térengedést vagy bármi hasonlót. És főleg határt nem ismer. Elég csak arra gondolni, hogy történelmi léptékben mennyire értelmezhetetlenül rövid idő alatt játszódott le az utóbbi egy-két évszázad technológiai fejlődése, átírva gyakorlatilag mindent az emberi tudatban és létben. Manapság több minden változik két év alatt, mint egy stabilabb korban generációk alatt. Evolúciós, humánetológiai, pszichológiai szempontból értelmezhetetlenül rövid idő alatt annyira megváltozott az ember és környezete, amit sokszorosan ennyi idő alatt sem tudna az egyéni és kollektív psziché befogadni, feldolgozni.
Ez szükségszerűen robbanáshoz vezet. Az exponenciális görbének valahol meg kell szakadnia, mielőtt belefut a semmibe.
Nyitókép: Illusztráció-Pexels.com
