„Jól gondoljátok meg, mit tesztek! Mire mi feljutunk, ti pont akkor értek majd le” – szólnak oda az elkésett társak a budapesti óriáskerék kabinjából kitekintő fiataloknak, vélhetően attól tartva, hogy a fent lévők valamit rájuk dobnak. Aligha sejtik, hogy néhány odavetett szóval korunk egyik legfontosabb metaforáját fogalmazták meg. Mai turbulens világunkban ugyanis minden gyorsan változik. Technológia, trendek, politikai széljárás. A pillanat tört része alatt dőlnek össze fényes, addig kimozdíthatatlannak látszó karrierek. Egyik nap még ünnepelnek valakit, másnap már feledés, rosszabb esetben közmegvetés vár rá. Eközben mások ugyanilyen gyorsasággal emelkednek fel királyi magasságokba a mocsárból.
Egyszer fent, egyszer lent. Az élet tényleg pontosan olyan, mint az óriáskerék. Egyetlen igazán el nem hanyagolható különbséggel: az óriáskerék tökéletesen kimért és mindig ugyanúgy működő szabályaival szemben itt csak ritkán tudhatjuk, hogy mikor éppen mi és főleg miért van fent, és mi lent. Másfelől pedig sohasem tudhatjuk, az élet melyik pillanatban fordít le bennünket a csúcsról. Érdemes tehát óvatosan bánni a diadalittas pillanatokkal és a véglegesnek hitt ítéletekkel, méltányosan bánni a legyőzöttekkel vagy az elesettekkel. Aki a magasból köpköd lefelé, az előbb-utóbb törvényszerűen a mélyben találja magát, lehet éppen azok alatt, akiket korábban éppen ő dobált fentről. Az ember másfelől akkor tud nagyot esni, ha elhiszi, bebetonozott helye van a csúcson. És akkor képtelen felemelkedni, ha elhiszi, hogy sorsa végzetes. Az élet ugyanis gyakorlatilag születésünktől a halálunkig folyamatos fejlődésre, tanulásra, bukásból való felállásra kényszerít bennünket. Az embert a felnőttkor beköszöntével azonban számtalan jellemvonása (vagy inkább annak elvesztése) hátráltatja a fejlődésben. Nemcsak a tanulási képessége hanyatlik, nemcsak makacsabb lesz, és csökken az érdeklődése, hanem az állhatatossága, rendíthetetlensége is veszendőbe megy. Egyre inkább meggörnyedünk sikertelen tevékenységeink súlya alatt, pedig talán ez a legrosszabb, amit elkövethetünk. Ha minden rossz, akkor már nem kell úgy elkeseredni, mert egy idő után már csak jó jöhet. Pánikolni a hullámvasúton sem akkor kell, amikor a lejtmenet jön, hanem ha egyszer csak elfogy a sín. Addig pedig minden egyes elszenvedett fenékberúgás csak egy lépéssel előrevisz. Az egyén a kudarcok, és az azzal járó szenvedés útján tanul, és válik tökéletes cselekvővé. A kudarcok tovább löknek, haladásra késztetnek bennünket, kiszakítanak a komfortzónánkból. Aki nem szenvedett a kudarctól, saját lelkének csupán felszínén él, ráadásul olykor a csapongó kegyetlenségre is hajlik. Az evolúció is ezek alapján keres magának rátermett egyedeket az élet nagy feladataira: olyan egyéneket emel magasba, akik megízlelték már a fájdalmat, de mégsem uralkodott el rajtuk az élettel szembeni neheztelés. Ne féljünk tehát hibázni, és próbáljunk meg állva maradni kudarcaink súlya alatt is! Tanuljunk belőlük, és hagyjuk, hogy a magasba emeljenek!
Az élet ugyanis állandó mozgásban van. Szenvedéseink, egészséges, célzott, jól kiszámolt rendíthetetlenségünk következményeként emelkedik a kerék, a túlzott kényelem, a gőg, az alázat és a hála elvesztése pedig óhatatlanul süllyedésbe viszi. Aki ezt nem érti meg, az arra van kárhoztatva, hogy olyasmiért szenvedjen, aminek éppen hogy boldoggá kellene tenni minket. Az életben nem az számít, hogy éppen fent vagy lent vagyunk, hanem az, hogy képesek vagyunk-e tovább forogni a kerékkel.
