Tavasz van. Az erősödő fény időszaka. Ilyenkor a talaj feléled és annyira megtelik élettel, hogy az emberek még álmukban, a hétköznapok zaján át is észreveszik. Az élet ellenállhatatlan, buja, szemérmetlen ereje ez. A szél kisöpri a telet, a fák zizegnek, a madarak fütyülnek, a természet hirtelen fülsiketítő zajokat produkál. A tavasz az az évszak, amely nyugtalansággal tölti el az embert, szervezetünket ugyanis arra programozták, hogy együtt mozogjunk a természet energiáival. A társadalmi rendszer amelyben élünk azonban arra korlátoz bennünket, hogy ne tudjunk közös frekvencián rezonálni ezekkel az erőkkel. Irodákban, rendelőkben, gyárakban, szobákban töltjük a napunk jelentős részét. De ha az ember szabadban dolgozik, a pörgés akkor sem feltétlenül ad lehetőséget a természethez energiáinak befogadására. A Földön ma milliók, talán milliárdok élnek neonfényben, kijelzők között, menetrendek, hangjelzések és mesterséges ritmusok szorításában. Testünk gyakran ordítva küld vészjelzést a változtatásért, mi mégsem akarjuk észrevenni ezeket az üzeneteket.
Néhány nappal ezelőtt az én szervezetem is elküldte a maga visszafogott, de félreérthetetlen figyelmeztetését. Az újságírói lét sajátossága, hogy az ember ritkán dolgozik egyetlen helyre: egyszerre kettő, három, olykor négy-öt felé is teljesít. Az elmúlt hetekben egyetlen szabadnapom sem volt. Hetente többször is előfordult, hogy napi tizenhat órát dolgoztam. Munka megszakítás nélkül – hétköznap, hétvégén. A test egy darabig tűr. Megold. Kompenzál. Hallgat. Előbb utóbb azonban jelzést küld nekünk a halandóságunkról. Nálam ez a jelzés a visszatérő fülzúgás, majd egy spontán orrvérzés volt. A vérnyomásmérő az egészséges tartomány feletti értéket mutatott. Napokon keresztül nem történt változás, így a munkát hátrahagyva horgászterápiát írtam fel magamnak. Az élő Tisza törökbecsei partjára vonultam. Az idő csodálatos volt. Hét ágra sütött a nap. Az élet zöld színekben pompázott. A kapásra való várakozás közben az embernek valami csoda folytán még arra is van türelme, hogy akár egy fűszálat is tüzetesen megvizsgáljon. Minden ilyen ellenőrzés során titokzatos, leírhatatlanul gyönyörű világok tárulnak fel előtte. A méhek egy tökéletesen felépített szervezet képét mutatják. De még a gombák is olyanok, mint az emberek: a rosszak megtévesztésig hasonlítanak a jókra. Ha az ember egyedül ül a vízparton, másnak látja a világot. Máshogyan gondolkodik. Szinte kicserélődik, más emberré válik. A tér kitágul, a szél pedig kifújja a fejéből a négy fal között még berögzültnek tűnő problémákat. Ha az ember békére vágyik, lelki nyugalomra lel. Ha felejteni akar, felejt. Ha emlékezni, emlékezik. Ha sírni akar, vele együtt sírnak a fák, ha pedig nevetni, vele mosolyog a nap. És még a vérnyomást is stabilizálta...
Talán nem véletlen, hogy a módszert a világban egyre több helyen írják fel terápiaként az orvosok. Az egyik legismertebb ezek közül az erdőfürdőzés, avagy a sinrin-joku. A programot a japán kormány alkotta meg az 1980-as években, ma pedig már több tucat hivatalosan kijelölt sinrin-joku erdő létezik a távol-keleti országban. A sinrin-joku lényege, hogy az ember kilép a mindennapok zajából, és nem csinál mást, csak jelen van az erdőben. Nem sportol, nem teljesít, nem siet, nem mér. Egyszerűen időt tölt a fák között, és hagyja, hogy az erdő lassabb ritmusa átvegye az uralmat a saját túlfeszített belső tempója fölött. A természet közelsége bizonyítottan csökkenti a stresszt, segíti a túlfeszített idegrendszer ellazulását, energiával tölti fel a szervezetet. A természet önmaga rendelkezik mindazzal, ami a lelki egyensúlyunkhoz szükséges. Barátkozzunk vele!
