Egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor kaptam ki gyerekkoromban. A szüleim szerencsére nem a testi fenyítés nevelési módszerében hittek, egy pofon kiérdemléséhez alaposan ki kellett húzni a gyufát. Az egyetlen igazán emlékezetes eset középiskolás koromban történt, közelebb a felnőttkor küszöbéhez, mint a valódi gyerekkoromhoz. A szüleim egy cigarettás dobozt találtak a kabátzsebemben. Magyarázkodni próbáltam, de nem volt hosszas tárgyalás, azonnali ítélet született, és kérdés nélkül csattant a pofon.
Különösen fájdalmas volt ez az ütés számomra, hiszen a cigi valójában nem az enyém volt. Nem mondom, hogy nem próbáltam ki, persze, hogy igen, de a dobozt a barátnőm bízta rám, nehogy otthon bajba kerüljön miatta. Az a pofon időnként azóta is fel-felizzik az arcomon és a lelkemben is.
Egyik este, szokásos sétám során egy játszótér mellett haladtam el. Arra lettem figyelmes, hogy egy csapat kiskamasz verődött össze a hinták körül, ami önmagában nem egy rendkívüli esemény, ám a szürkületi fényben fellobbanni láttam egy apró lángot, majd az izzó parazsat, és mire melléjük értem már éreztem is a füstöt. A gyerekek – a fogalmaim szerint ugyanis a hatodikos, legfeljebb hetedik-nyolcadikos diákok még ebbe a kategóriába tartoznak – éppen rágyújtottak. Mondhatnám, hogy meglepődtem, de a döbbenet sokkal pontosabban leírja, mit váltott ki belőlem a jelenet. Kigyulladt az arcom, lángolni kezdett az egykor kapott pofon helye. A határok feszegetése, a lázadás mindig is a kamaszkor sajátja volt. Nem maga a cigarettázás döbbentett meg, hanem az, hogy ezek a gyerekek még alig kamaszodnak. Vajon a szüleik tudják? Tisztában vannak vele, hogy esténként kézről kézre jár a cigaretta a játszótéren? Az egyikük zsebében biztosan ott lapul majd a doboz akkor is, amikor hazamennek. Ő is kockáztat ezzel egy olyan emlékezetes nyaklevest, amilyet én kaptam annak idején?
A kérdések és a látottak nem hagytak nyugodni, hazaérve kicsit utánajártam, mit mutatnak a felmérések. Azt reméltem, hogy ritkaságszámba menő jelenséggel találkoztam, de néhány kattintás elég volt, hogy megtudjam, tévedtem. Az európai iskolai felmérések szerint ugyan a hagyományos cigarettázás visszaszorulóban van a fiatalok körében, a nikotin azonban nem tűnt el az életükből. Az e-cigaretta és a vape egyre több tizenéves számára természetes, és Szerbiában is jelentősen nőtt azoknak a fiataloknak a száma, akik már kipróbálták. A szakemberek szerint ráadásul minél korábban találkozik valaki a nikotinnal, annál nagyobb az esélye annak, hogy felnőttként sem tud megszabadulni tőle. A dohányzás tehát továbbra is sok fiatal számára a felnőtté válás hamis jelképe. A hagyományos cigifüstöt egyre inkább felváltja a divatos gyümölcsillatú pára, és ami néhány évtizede még inkább a középiskolások világához tartozott, ma már az általános iskola felső tagozatán sem számít ritkaságnak.
A társadalom ingerküszöbét úgy látszik, már nem üti meg az, ami az én családomban még akkora riadalmat okozott, hogy az felülírta a nevelési elveket. A tenyeret, amely az arcomon csattant, a féltés irányította. A szüleim attól tartottak, hogy egyetlen doboz cigaretta egy rossz irány első lépése. Ma, amikor ennyire ingergazdag világban élünk, a szülőknek sokkal több veszéllyel kell szembenézniük, és sokkal többtől kell megvédeniük a gyerekeket. Lehet, hogy ezért van az, hogy egy szál vagy egy doboz cigi miatt már nem biztos, hogy megszólal a vészcsengő.
Középiskolásként a pofon igazságtalansága fájt a legjobban. Azóta az ütés helyén már bennem is a féltés izzik fel, hiszen aznap este, a játszótér mellett az igazság csapott arcul. És az legalább annyira fájt.
