Eddig, eddig, eddig vagyok! – idézte a minap Szép Károlyné már-már szállóigévé vált mondatát meg a hozzá tartozó jellegzetes kézmozdulatát a szomszédasszonyom, amikor véletlenül összefutottunk az utcán. Mivel szokásomhoz híven éppen késésben voltam, ezért igyekeztem volna, ő azonban mivel szokásához híven éppen ráért, ezért érezhetően hosszasan társalgott volna, így hát csakhamar egyértelművé vált számomra, hogy bármennyire is szeretnék, nem fogok tudni pillanatok alatt túllépni a találkozás örömén, amit az is alátámasztott, hogy felajzottsága folytán meg sem várta, hogy illemből visszakérdezzek, esetleg finoman az egykor nagy népszerűségnek örvendő Família Kft. Esztergályos Cecília által alakított szereplője jellegzetes kirohanásával való azonosulásának okai felől érdeklődjek, hanem azonnal folytatta, mondván, elege van a politikából, azt hitte, ha vége lesz a választási kampánynak, kissé háttérbe szorul az az alpári stílus, amely az elmúlt hónapok során meghatározta a közbeszédet, igaz, ennél némiképp sarkosabban, vagy ha úgy tetszik, nyersebben fogalmazott, ám mondandója lényegével ezúttal nagyjából egyet tudtam érteni, hiszen magam is időről időre felkapom a fejem bizonyos megnyilvánulásokon, azon töprengve: Vajon milyen indíttatásból mondják ki egyesek azokat a dolgokat, amelyek elhagyják a szájukat? Valóban igaznak gondolják-e mindazt, amiről beszélnek, vagy csupán másokat próbálnak félrevezetni általa? Kik tehetők felelősekké mindezért az egyik és kik a másik esetben? És vajon minek kell történnie ahhoz, hogy rájöjjenek, sőt be is ismerjék, hogy annak, amit hangoztatnak, semmi köze sincs a valósághoz, sőt voltaképpen olyan messze áll tőle, mint Makó Jeruzsálemtől?
A dilemmáimat persze nem osztottam meg vele, nem akartam olajat önteni a tűzre, helyette inkább csak megfontolt bólogatással jeleztem, hogy érteni vélem, amit mond, aminél neki nem is kellett több, máris folytatta, mondván, a nászasszonya is olyan vehemenciával szid egyeseket és oktat ki másokat, mintha legalábbis atomfizikus lenne nyolc diplomával meg három doktorival.
Ha nyolc diplomája meg három doktorija lenne, bizonyára kevésbé lenne meggyőződve a saját igazáról, vágtam közbe némi iróniával, miközben felsejlett előttem a kép, ahogyan a nászasszonya – akit gyermekként cseppet sem tapintatos módon csupán bajszos néninek hívtunk, és mindig igyekeztünk elmenekülni előle, ha éppen látogatóba érkezett hozzá, mert a nagyhangú, megtermett asszony mindig vastagon odamondogatott mindenkinek, nem gondolva arra, vagy csupán nem törődve azzal, hogy a viccesnek szánt, ám valójában inkább kissé primitívnek tűnő megjegyzései esetleg sértők lehetnek mások számára – a maga harsány stílusában reagál mindenre, ami – mondjuk úgy – nem teljesen illik bele az ő nem túlzottan színes, ám annál határozottabb vonalakkal körülrajzolt világképébe.
Annál is inkább, mert a minap magam is láttam az egyik közösségi oldalon, ahol egyébként nem ismerősöm, csak éppen az egyik közös ismerősünket célozta meg kioktató hangvételű üzeneteivel, miként próbál ledorongolni és földbe tiporni egy nála jóval magasabban képzett, nyitottabb gondolkodású, szélesebb látókörű személyt, egyetlen pillanatra sem mutatva még az elbizonytalanodásnak a legapróbb jelét sem annak kapcsán, esetleg előfordulhat, hogy az igazság, ha nem is az övével ellentétes véleményt megfogalmazónál, akkor legalább valahol félúton húzódhat meg. Nem, ő mindig kitartott a saját igaza mellett, ami persze nem is annyira meglepő, hiszen határozott asszony volt, határozott véleménnyel, legalábbis ezt vallotta magáról, én azonban kissé más szavakat használtam volna, ha szükségét éreztem volna annak, hogy jellemezzem, de természetesen nem éreztem rá semmiféle belső késztetést, mivel mégiscsak rokonok, meg hát egyébként sem lett volna túl sok értelme a sértegetésnek, arról nem is beszélve, hogy a gyermekkori élményeimből fakadóan bizonyára még mindig előítéleteim vannak vele szemben, még akkor is, ha ma már jóval elfogadóbb, együttérzőbb és tapintatosabb vagyok, mint amennyire néhány évtizeddel ezelőtt voltam, meg hát egyébként is úgy vélem, hogy ha netán mégis jellemeznie kell valakinek, akkor azt majd megteszi helyettem a szomszédasszonyom, sőt egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy jó lenne vele elbeszélgetni, megpróbálni felnyitni a szemét, rámutatni neki bizonyos hasonlóságokra, különbözőségekre, urambocsá’ összefüggésekre. Aztán pillanatok alatt elhessegettem ezt a kósza gondolatot, mert eszembe jutott az egyik kedves ismerősöm dorgálása, miszerint benőhetne már a fejem lágya, hogy nem érdemes belemenni meddő vitákba, mert csak magamat húzom fel, ha látom, hogy bármennyire is igazam van, csupán falra hányt borsóvá válik az, amit mondok.
A szomszédasszony persze mit sem vett észre a belső vívódásaimból. Örült, hogy végre valakivel vagy inkább valakinek beszélhetett erről a kelletlen témáról, amely oly régóta feszíti már, mégsem tud róla érdemben véleményt cserélni senkivel, mert nem tudhatja, kiből mennyire heves indulatokat és milyen típusú reakciókat vált ki. Nem is csoda, hogy addig van vele szegény, mint ameddig annak idején Szép Károlyné volt oly sok mindennel. Hogy meddig? Pontosan addig, addig, addig, és – egyelőre szerencsére – nem tovább.
