Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz – tartja a mondás, és habár mint számos szállóigévé vált mondat esetében, ennél sem bizonyos az, hogy ki mondta, a valóságtartalmával mélyen egyet kell értenünk. Persze egy ember teljes életet élhet anélkül is, hogy több nyelvet beszélne, ha viszont több nyelvet értünk, beszélünk, a lehetőségeink megsokszorozódnak, kinyílik a világ, ráadásul kevésbé tudnak bennünket félrevezetni, ha egy-egy témában több nyelven is képesek vagyunk tájékozódni – mert nem mindig az az egyértelmű, amit egyből értünk.
Vajdasági magyarként alapvető elvárás irányunkba, nemcsak mások, hanem talán saját magunk részéről is, hogy legalább két nyelvben mozogjunk otthonosan. Habár az elsődleges szocializáció legtöbbünk esetében magyar nyelven történik, vagyis ez az, amit anyanyelvként definiálunk, és amelyiken a legtöbb ismeretet magunkba szívjuk életünk első periódusában, viszonylag hamar megtanuljuk azt, hogy a világon nem csak egyetlen nyelv létezik, és hogy bizony vannak olyanok, akik más nyelven kommunikálnak. Kezdetben minden idegen nyelv egyformának tűnik, igen hamar azt is megtanuljuk, hogy más az idegen nyelv fogalma, más a környezetnyelv, és mindehhez valahogy viszonyulnunk kell.
Akárhogy vélekedjünk róla, egy ideje az angol nyelv ismerete szinte kötelező. Nem volt ez mindig így, korábban más számított univerzális nyelvnek, a távoli jövőben pedig megint más lesz. Napjainkban viszont, ha az otthonunktól távol vagy éppen a világhálón el szeretnénk valamit érni, angolul kell tudnunk, angolul kell megszólalnunk. Több szülőtől hallhattuk már, hogy a gyerekük előbb tanul meg angolul, mint szerbül, hogy a rajzfilmeknek, játékoknak, meséknek köszönhetően gyorsan elsajátítják az angolt, és olyannyira a mindennapjaik részévé válik, hogy bizonyos dolgokat, például az állatok hangjait angolul tanulják meg. Tehát esetükben a kacsa már nem azt mondja, hogy háp-háp vagy esetleg sáp-sáp, hanem bizony úgy szól, hogy quak, quak, a kutya sem úgy ugat, hogy vau-vau, hanem azt mondja, hogy woof. Az angol nyelvet talán mindannyian beszéljük valamilyen szinten, hisz a világhálón, még talán most is, amikor a mesterséges intelligencia minden kérdésünkre választ igyekszik adni, számos információt csak angol nyelven tudunk elérni – egy kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy ami nincs angolul, az nem is létezik. És bármennyire is furcsának tűnik, az angol megtanulása sokkal könnyebben megy, mint a környezetnyelvé. Nem is olyan régen annak voltam tanúja, ahogy egy szerb és egy magyar kislány játszott a vízben. Utóbbinak eszébe jutott, hogy cápásat kellene játszaniuk, és mivel a szerb kislány nem értette, elmondta neki angolul is. A kislány szaladt az anyjához, hogy: Mama, šta znači shark? És miután megkapta a választ – ajkula –, már szaladt is vissza újonnan szerzett barátnőjéhez. Hogy a magyar kislány azért használta a shark kifejezést, mert azt hitte, hogy az a szerbül van, vagy nem, azt nem tudom, de rámutat közösségünk egyik nagy problémájára, a beilleszkedési nehézségekre, hisz mindehhez egy közös nyelv kellene.
A nyelvtanulás talán sohasem volt egyszerűbb, mint napjainkban. Amennyiben késztetést érzünk arra, hogy nyelveket tanuljunk, még a szobánkból sem kell kilépnünk, nem kell hatalmas összegeket elköltenünk rá, csupán egy kis akaraterő szükségeltetik, és természetesen az sem árt, ha az embernek van tehetsége, érzéke a nyelvekhez.
Jómagam nem tartozom azok közé, akik könnyedén tanulnak nyelveket, több tanár is próbálkozott nálam, mégsem sikerült nekik megtanítaniuk. Folyamatosan azon tépelődöm, hogy az anyanyelvemet, a magyar nyelvet ismerem-e eléggé, és képes vagyok-e megfelelően használni. Éppen ezért mindig is irigykedtem azokra, akik lazán elsajátítanak újabb és újabb nyelveket – mintha csak játék lenne. Talán tényleg az is…
Visszatérve a környezetnyelvre… Annak ellenére, hogy olyan településen nőttem fel, ahol már az óvodában is együtt játszhattunk a szerb (vagy ha pontosak akarunk lenni, montenegrói) anyanyelvű gyerekekkel, az iskolai szerbnyelv-tanulással kapcsolatban tele vagyok rossz emlékekkel. Emlékszem, hogy talán ötödikesek lehettünk, amikor a tanárnő elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megtanítja nekünk a cirill betűket, majd nem sokkal később már a szerb nyelvtani eseteket kellett magolnunk – tudják, a pádezsokat. Természetesen ellenőrzőt is írtunk, ha jól emlékszem, egy hármas volt az osztályban a legjobb eredmény. Mert mit értettünk mi belőle? Talán ha egy német anyanyelvű gyerkőcnek tanították volna a pádezsokat úgy, mint nekünk, megértette volna, miről beszél a tanár, mert neki talán van valami fogalma a nyelvtani esetekről. A mi nyelvünk más, más a logikája, emiatt más oldalról kell megközelítenünk az idegen nyelveket. Ha már itt tartunk, megjegyzem, a némettanárunk sem járt jobban, bemagoltuk ugyan, hogy didereg a dendi, de hogy mi is volt az, és miért is kellett megtanulni, azt azóta sem tudom. Azután egy újabb emlék, amikor archaikus szavakkal teletűzdelt szerb szöveget kellett értelmeznünk és elemeznünk – talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egyik fülünkön be, a másikon meg ki, ezzel párhuzamosan pedig rossz osztályzatok. És még egy (és tényleg az utolsó) – amikor a szerbtanárnő már középiskolában megkérdezte, hogy ismerjük-e az egyetlen szerb irodalmi Nobel-díjas művet, mire az okosabbak egyszerre vágták rá, hogy hát persze, Most na Drini. A prof jót mosolygott, jelezve, hogy érti, miért mondtuk azt, amit, de tuti, hogy megrendült a bizalma a szellemi képességeinkben, amiért nem tudjuk, hogy a kérdéses mű eredeti címe Na Drini ćuprija, de szerencsére nem mélyedt bele a magyarázatba – egyébként sem foglalkozott velünk különösebben. Ráadásul a grammatikai nemek fogalmát is próbálták belénk nevelni – sikertelenül, hisz ugyan mit érdekelt minket, hogy például a szék hím- vagy nőnemű… Talán a környezetnyelv tanításában történt előrelépés…
A nyelvek európai napja remek apropót ad ahhoz, hogy elgondolkodjunk azon, a nyelvek, minden nyelv, a világot jelentik az anyanyelvű beszélők számára, és ha ezt el tudjuk fogadni, akkor a másik embert is el tudjuk fogadni, a más nyelvével, a más véleményével, a világhoz való másféle viszonyulásával.
Nyitókép: Pixabay
