A szeptember elseje nemcsak egy dátum a naptárban, hanem egy kollektív, össztársadalmi időszámítás kezdete. A nyári szabadság békés, idilli buborékának kipukkadása ez, amely mind a szülőt, mind a gyermeket kíméletlenül löki vissza a kötelességek és a korán kelések rideg valóságába.
A gyerekek számára a váltás szinte traumatikus. Tegnap még a végtelennek tűnő szabadság, a délutáni pihenők és a laza szabályok jelentették a mindennapokat, ma pedig már a fegyelem, a teljesítménykényszer és az iskolapad várja őket. A szabadság megéléséből hirtelen egy merev órarend fogságába kerülnek. Ez a feszültség gyakran reggeli sírásban, fáradtságban vagy dacban csapódik le.
Ugyanebben a pillanatban a szülő egy bonyolult logisztikai hadművelet közepén találja magát. Nem elég, hogy a saját, munkahelyi elvárásaival kell megküzdenie, mindeközben egy személyben kell működnie menedzserként, taxisofőrként és pszichológiai támaszként. Megkezdődik az uzsonnásdobozok hajnali csatája, a különórák szervezése és az örökös bűntudat menedzselése: vajon jól csinálom?
A szeptemberi visszatérés igazi nehézsége az, hogy a családtagoknak egyszerre kellene produktívnak lenniük, miközben mindannyian a nyár elvesztését gyászolják. A megoldás talán nem a tökéletességre való törekvésben, hanem az átmenet lassításában rejlik. Ha elfogadjuk, hogy az első hetek a kollektív túlélésről szólnak, talán a szeptemberi hétköznapok is elviselhetőbbé válnak.
