A tudomás festője

A zentai Verebes György pályája grafikus szakon kezdődött, de igen hamar a festészetben teljesedett ki. Munkájának elismeréséül egyebek között Munkácsy-díjjal, Prima díjjal és Ezüst Pelikán díjjal is kitüntették, 2023-ban pedig Magyarország érdemes művésze lett. Most újabb fontos visszaigazolást kapott: Zenta község önkormányzata Pro Urbe életműdíjjal ismerte el a munkásságát. A Zentáról elszármazott, de a városhoz máig szorosan kötődő festőművésszel ennek kapcsán beszélgettünk Zentáról, művészeti útról, alkotásról és tudomásról, miközben szóba került három meghatározó sorozata is, az Alvó titánok, a Mudra és a Szóma széma. A monumentális arcokat, a szakrális kézmozdulatokat és a teljes emberi testet középpontba állító munkák mögött egyaránt ott húzódik az emberi tudat és a létezés kérdése.

Hogyan tekint a Zenta község által önnek ítélt Pro Urbe életműdíjra?

– Egy ilyen visszaigazolás bárki számára nagyon fontos lenne, számomra meg kiváltképp. Hellyel-közzel Zentán is élek, művészeti és családi szempontból is nagyon sok minden köt ide, sok időt töltök a városban. Ennek ellenére az életem bázisa mégis inkább Magyarországon van, többlaki életet élve ingázom Szolnok, Budapest és Zenta között. Ez a díj azt jelenti, hogy valamit biztosan jól csinálok, hogyha valamit tudok adni, üzenetet tudok közvetíteni, hídként tudok működni különféle kulturális életterek között. Az álmaimban Zenta jelenik meg a leggyakrabban helyszínként, sokszor beleálmodok a zentai környezetbe minden olyan helyszínt, ahol valaha jártam. Ami az élményeimből, a tájélményeimből, az illatokból, a hangokból nekem megmaradt, azt az álmaimon keresztül mind belepakoltam Zentába. Ez nagyon jól jelképezi azt, hogy a világ közepe mégiscsak itt van.

Ezek az álmok a festményekben is megjelennek?

– Abszolút. Van két egészen konkrét, nagy méretű festményem, amely zentai tájélményből táplálkozik. A kép alsó peremén mint egy alsó horizont jelenik meg egy város sziluettje nagyon gyöngéd módon érzékeltetve, és ott van az égbolt, a Zenta fölötti ég, amely végtelenbe tartó térként jelenik meg a háttérben. Ez két nagyon fontos munkám. Az egyiknek az a címe, hogy A folyó őrzője, a másiknak pedig, mit ad isten, az a címe, hogy Pro Urbe. De ezt több mint húsz évvel ezelőtt festettem. Úgyhogy bőséggel benne van Zenta ezekben a képeimben, és tulajdonképpen az összes többiben is ott van az a tájélmény, az a hőmérséklet, az a lélegzet, ami Zentából bennem él.

Mit jelentett önnek Zenta régen, és mit jelent ma?

– Régen Zenta volt az egész világ, tekintve, hogy három hétnél hosszabb időszakra egészen a katonaság megkezdéséig nem voltam távol a várostól. Ebben a mikroklímában minden megvolt számomra. Eszembe jut az iskolás olvasókönyv, abban az ábra, amely bemutatott egy tájat: a traktor megy a mezőn, egy ember kaszál, a háttérben egy város épületei, füstöl egy gyárkémény… Egyetlen pici képbe sűrítve ott volt minden. Nagyon szerettem ezeket a képeket, és hasonló módon élt bennem a város akkortájt, meg én is hasonlóképpen éltem a városban. Később, amikor már a tanulmányaimat végeztem, és sokfelé utaztam, Zenta már nem az egész világ volt, de a világ közepe maradt. Mindig az volt a legfontosabb, hogy mi a zentaiak véleménye. Nem hiszem, hogy van olyan művész, akinek nem számít, hogy az emberek mit gondolnak arról, amit csinál. Az a fontos, hogy a családomnak mi a véleménye arról, amit csinálok, hogy a szűkebb pátriámnak, a szülővárosomnak mi a véleménye. Zentára mindig hazajövök. Ha egyáltalán elmegyek.

Ehhez képest Szolnok mit jelent?

– Tulajdonképpen ugyanezt, csak az elmúlt húsz évre leszűkítve. Ez a két város nemhogy egymással szemben helyezkedne el bennem, hanem tökéletesen kiegészítik egymást. Ennek a kulcsmomentuma pedig a Tisza. Itt is folyik, ott is folyik. Ugyanaz a szaga az iszapnak, ugyanaz a színe a víznek. Szinte mintha ez a kettő egyetlen város lenne, még a Tisza-parti sétány is hasonló Szolnokon, mint Zentán. Úgyhogy itthonról hazamegyek, otthonról hazajövök, ami nagyon jó, élvezhető állapot.

Hogyan látja évtizedek távlatából az ön mögött álló művészeti utat?

– Nyitott útnak látom. Még nagyon sok dolgom van, és kíváncsi is vagyok, mégpedig elsősorban saját magamra, hogy különféle élethelyzetekben hogyan fogok reagálni, hogyan fogok működni. A kíváncsiság mindig együtt jár az önfelfedezéssel is. Ezenkívül vannak feladataim. A belső utak, amelyeket az ember bejár, nagyon markáns belső élményekkel járnak együtt, amelyekről érdemes mesélni. A festményeimen ezekről mesélek, de amikor írok, akkor is ezzel foglalkozom. Minden út, amit az ember bejár, belső út. Ez teljesen biztos. Hatalmas utakat lehet bejárni úgy, hogy az ember fizikailag ki sem mozdul a szülőhelyéről vagy a lakásából, hiszen ezek belső világok. A külső világok is óhatatlanul belsőkké válnak egy idő után.

Grafikusként végzett, de már a főiskolán festeni kezdett. Miért váltott?

– Eleve festő szerettem volna lenni, a temperamentumom, a látásmódom, az az érzékelési mód, ahogy a világban létezem, mind efelé irányított. A körülmények hozták úgy, hogy grafika szakra kerültem, amelyet egyébként meg is szerettem. Manapság a képzőművészeti műfajok tökéletesen átjárhatók: szobrászok hoznak létre festményeket vagy fordítva. Kulturálisan egyfajta multidimenziós képzőművészeti térben vagyunk, és ez tulajdonképpen jó. Hogy melyik megvalósítási mód kerül előtérbe, az nagyban múlik az ember karakterén. A rajzoló én más karaktert föltételez, mint a festő én. A rajzoló jeleket ró. A rajzból, a rajzolatból jött létre az írás. A festői érzékelés és látásmód pedig a mélységben, a térélményben valósul meg. Ez a kettő nem különül el egymástól élesen, sokkal inkább kiegészítik egymást, de valamelyik mindig túlsúlyba kerül. Nálam, úgy látszik, a jelenségeket mélységben érzékelő és interpretáló én került előtérbe.

Az Alvó titánok sorozata a monumentális arcokra fókuszál. Mit szimbolizálnak önnek a titánok?

– Kicsit elrugaszkodnék a titáni lét hagyományos mitológiai értelmezésétől, mert ezek egyfajta koordinálatlan, pusztító erőt képviselő lényekként jelennek meg a mitológiában, pedig valójában olyan erők, amelyek nélkülözik a megfelelő legitim tudati irányítást, de mindannyiunkban nagyon nagy erővel jelen vannak, és pusztítók is lehetnek, ám hogyha megkapják a megfelelő tudomás által generált irányítást, akkor teremtő erővé válnak. Tehát valójában lehetőségek. A titániság az óriási lehetőségek birodalma, a titáni lények bennünk vannak most is, föl nem ismert késztetésekként. Csak arra várnak, hogy a tudomás birtokba vegye őket. Hogyha időről időre sikerül ezeket az uralmam alá hajtanom, akkor olyan eszköztárat fogok birtokolni, amivel elérhetem a tudomásom halhatatlanságát. Az ember teste meghal, de a tudata nem hal meg. Olyan nincs, hogy valami van úgy, hogy én nem vagyok. Engem például a festés folyamata és az ennek során létrejövő képek segítenek abban, hogy ezt a bizonyosságot elérjem. Szerintem az jár jó úton, aki ebbe az irányba halad. A halált nem megszüntetni kell, hanem túlélni, túllétezni, átlépni, és akkor jönnek másfajta világok a tudomásomban, és más képeket vetítek ki magamból magam elé. Az elkövetkező világokat szeretném erőteljesebben uralt formában létrehozni. A létezés tulajdonképpen ez. A festményeim ennek a lenyomatai.

A Mudra sorozat a kéz szakrális gesztusait dolgozza fel. Miért éppen a kéz vált a lélek felé nyitó eszközzé?

– A kéz egyrészt a cselekvő ember szimbóluma. Gondoljunk csak az ősi barlangokban található kézlenyomatokra, amelyeket az ősemberek ott hagytak a falon. Van, hogy egész nagy felületnyi barlangfalakat borítottak be kézlenyomatokkal, tehát birtokba vették a teret. A birtokbavétel az ember nagyon jelentékteljes cselekedete: a cselekedet maga egy tudatállapotnak a lenyomata, hogy ez itt az én barlangom, és nem kizárólag, sőt leginkább nem fizikai értelemben. Az ősidők, sőt az antikvitás emberei is teljesen másképpen érzékelték a világot, mint mi. Nem szabad a mi látásmódunkból kiindulva értelmezni azokat az alkotásokat. Meg kell próbálni azoknak az embereknek a látásmódjába, tudomásába beleférkőzni, amivel tulajdonképpen önmagunk archaikus lényét fedezzük föl, akit a létezés őserői mozgatnak. A kéz egyrészt az ember cselekvő része. Másrészt a kéz rögtön az arc után az ember legfölismerhetőbb testrésze. A személyiség egyik legfontosabb vizuális hordozója. Megpróbáltam ezeket a kezeket személyfölöttivé tenni. Ahogy a festményeken megjelennek, bármelyikünk kezei lehetnek. A kéz univerzális szimbólum. A kéznél végződik a növekvés, egy furcsa nyúlványban végződik az ember végtagja, és érdekes módon éppen ez a nyúlvány a legdinamikusabb és a legérzékenyebb a cselekvés, a dolgok létrehozása szempontjából, különféle pozíciókba helyezve pedig tudatállapotokat generál. Gondoljunk bele például, hogy amikor a politikusok összeérintik az ujjaikat, és így gondolkodva nyilatkoznak, azt miért teszik. Vagy gondoljunk az imádkozó kézre. A keresztény vallás is tele van rituális kézmozdulatokkal, és ezeknek precízen megvan a maguk jelentése. Ezek is mudrák, még ha nem is hívjuk őket így.

A Szóma széma sorozat a teljes mezítelen emberi testalakot állítja a középpontba. Mi hozta el ezt a váltást a teljes test felé?

– Talán egyfajta igény a személyes érintettség mélyebb megmutatására. A titáni arcok és a kezek tekintetében a festményekben van egy bizonyos távolságtartás. Ezek megfestésekor inkább egyfajta közvetítőnek érzem magam. A Szóma széma pedig nem véletlenül hordozza ezt a Platónnak tulajdonított címet, amely többféle módon fordítható, de arról szól, hogy a test mint mulandó eszköz, a lélek koporsójaként jelenik meg. Börtönnek is szokták fordítani, tehát arról szól, hogy a testi kondíciók korlátozzák a tudatot. Ahogy az idő múlásával ez a fogság egyre szenvedéstelibbé válik, úgy lesz az ember számára egyre inkább komplex megoldandó feladat, hogy kezelje azt, hogy a teste bizonyos feladatok végrehajtására még alkalmas, másokra meg már nem. Ezeket az átéléseket tudomással föl lehet dolgozni, és hasznosra váltani őket a saját testtel kapcsolatban. Ez egy idő után elvezet ahhoz az állapothoz, hogy a tudomásom egyben maradjon, amikor azt a testet le kell vetkőzni. A tudomás úgy bújik ki a testből, ahogy a kígyó kibújik a bőréből, amikor vedlik. Ezt csinálja a tudomás. És ezt minden túlzás és szemérem nélkül ki kell mondani. Mindannyian tudjuk legbelül, hogy ez el fog következni. Mindez olyan érzelmeket is generáló személyesebb vonatkozás, ami az egész testábrázolásokhoz köt engem. Azért is kapta ez a kiállítás Az idő teste címet, mert ez már a benne levésnek az állapota a Szóma széma sorozat esetében. Az arcok és a kezek vonatkozásában sokkal inkább külső szemlélőként működött az a valaki, aki én voltam, amikor ezeket a képeket festettem.

Merre tart jelenleg a művészeti útja?

– Még valahogy meg kell tudnom érintenem azt az irányt, ami még erőteljesebbé teszi a fizikai jelenlét bizonytalanságát a megfestettség vonatkozásában, és ami által még kifejezőbbé válik az, hogy tulajdonképpen mi is az a tér, amiben mi létezünk éber állapotunkban, és milyen az a tér, amiben az álomban létezünk. És ez a kettő miért különbözik? Miben különböznek ennyire? Miért tudom másképpen irányítani az álmaimat, mint az ébrenléti világban? Itt megfogok valamit, és arrébb teszem, de az álomban ez másképp történik, ott az akarati koncentráltsággal meg lehet mozdítani különféle minőségeket. Az álomban a kicsit naggyá tehetjük, a nagyot kicsivé, a lentet föntté, a föntet lentté. Az álom képlékeny tér, ahol a térnek a szokványos értelmezése teljesen érvényét veszíti, és mégis, amikor benne vagyunk, akkor tökéletesen valóságos. Ennek a pályának a festészeti megtalálását rábízom a saját tudati megtapasztalásaim haladványára. Majd azok megmondják, mit kell festeni.

Mit üzenne a fiatal, ma induló vajdasági alkotóknak?

– Először is azt kívánom, hogy legyenek annyira sikeresek, amennyire föltétlenül szükséges ahhoz, hogy a saját körülményeiket megteremtsék, hogy belső megtapasztalási utakat tudjanak nyitni maguk előtt, és ebben ne hátráltassák őket a hétköznapi fizikai létük fenntartásának a nehézségei. Legyen az embernek tisztességes munkája, amivel viszonylag fix megélhetést tud teremteni magának, és a különféle testi betegségek, fájdalmak vagy ezek veszélye ne vonják el a figyelmét. Lehetőleg legyen jólétük. Hogy ezt hogyan érik el, az mindenkinek a maga dolga. Amikor ez megvan, akkor keressék meg azt a kiutat, amely ebből a kényszerből kivezet, és legyen a művészi lényüknek egy olyan része, amelyik képes magát függetleníteni a piactól.

Mire van szükség ahhoz, hogy valakiből művész válhasson?

– Elsősorban érzékenységre. Speciális érzékenységre, amely gyakran párosul a szorongással, rebbenékenységgel. Ezzel párhuzamosan pedig, bármilyen meglepő, nagyon nagy bátorságra, hogy az ember el tudjon indulni az ismeretlen tapasztalások felé. Ebben nagyon sok minden lehet a segítségére. A műalkotások befogadása is segítő eszköz lehet, de a különféle olvasmányok is, amelyek térképként vetítik előre a várható tudatállapotokat. Úgyhogy amikor ilyen különös és szokatlan tudatállapotok jelentkeznek az ember életében, akkor azokat már képes ismerősként üdvözölni, mert már olvasott róluk. Ez fontos. És el kell érni a félelemnélküliséget lehetőleg, ami nem egyszerű, de van rá mód.