Ha kimegy a pusztába, és az egek, az uralkodó nap alatt meztelenre vetkőzik, végül egyetlen valódi harchoz érkezik el az ember. Ezt a pusztát egyébként szülőfalum határába képzelem, főként kisebb cserjék nőnek a tágas horizontig, a folyó felől olykor erősödik a szél. Mindenkinek máshogy jelenik meg, vagyis mindenkinek máshogy jelenhet meg ez a véghetetlen pusztaság, ha elérkezett sorsfejlődése azon pontjára, amikor már képes szembenézni ezzel a végső kihívással. A végső kihívással pedig szükségszerűen, kötelezően ezen az elhagyott pusztaságon találkozik minden egyes ember, és mindenki szükségszerűen, kötelezően egyedül van, amikor találkozik a végső kihívással, az egyetlen létező fenevaddal.
De mielőtt a harcról szólnék, érdemes megemlíteni a kép-telenség jelenségét, amely így, kötőjellel írva a képalkotás feltételét, a megfigyelés kívülállóságának, tehát az önmagunkra való külső rálátásnak a lehetőségét hangsúlyozza. Aki soha nem jut el az említett egyéni, kizárólagosan saját pusztaságig, paradox módon a nem-pusztaságig sem juthat el, hiszen az egyik (átélése) feltételezi a másik felismerését. Tehát az önreflexív megfigyelés feltétele a világ megfigyelésének is, és fordítva, s ebből logikusan következik, hogy csakhamar egyfajta lebegésbe, jobban mondva őrült(nek tűnő) sodródásba keveredik, aki megspórolja a fájdalmas munkát. Azért tűnik őrültnek ez a sodródás, mert a saját sorsa uralásának hiányában minden külső és belső, az emberre közvetlenül vagy közvetve ható folyamat kiszámíthatatlannak, váratlannak és ismét csak fájdalmasnak tűnik. A feldolgozás fájdalmát tehát nem lehet megtakarítani.
Miért tűnik őrült sodródásnak a világ? Mert egyre kevesebb a felismerés, a ráismerés, az erre hagyott idő. Ugyanebben a nem létező időben nem történnek meg a felfedezetlen sárkányokkal való küzdelmek, amely nem-megtörtént lelki folyamatok eredményeként tovább gyarapodnak a nem-felismerések, és az így születő belső feszültségre újabb nem-megoldásokat keresünk őrületben, sodródásban, olykor-olykor már fejvesztve és pihenés nélkül, növekvő kétségek közt vergődve. Valami idegenség járja át sejtjeinket, az élet hűvös, félelmetes hidegsége, távolsága.
A harc tehát végső, egyszersmind állandó és közben állandóan felszabadító. Vége nem lehet, de maga a harc a felszabadulás feltétele. A sárkány örök teher, amint legyőzi az ember, a puszta egy másik pontján vagy szinte ugyanott újra életre kel, hasonlóan a főnixhez. Ekkor a pusztán már otthonosan járó ember azonnal vagy nagyon gyorsan észreveszi, és nem engedi, hogy hatalmasra nőjön, hamar végez vele. Aki pedig a pusztán kezdte berendezni az életét, már az újabb sárkány születését is megsejti, szinte előre érzi, és néha már azt is képes megakadályozni, hogy akár csak egyetlen apró lángcsóvát is fújjon a pusztába.
Ám a küzdelem ekkor is állandó marad, és a sárkány újra meg újra megszületik, mert ez az élet, a természet törvénye. S ilyen módon az is felmerülhet, hogy a fenevad, a sárkány jó, legalábbis szerepében. Persze nem úgy jó, mint a tüzével mindent elpusztító, felperzselő, hamuvá változtató szörnyeteg. De abban az értelemben mindenképp jó, hogy az állandó küzdelem által ébren tartja a vágyat a pusztára. A sárkány hatásában lehet jó, ha általa tudjuk, mi ellen küzdünk, és mi egészíti ki bennünk a harcot egyensúllyá. Bizonyos pillanatokban az ember arra gondol, hogy a sárkány nem csak ilyen értelemben jó, de ezeket a sugallatokat talán jobb elhessegetni.
Bárhogy is, a pusztába való kivonulás és az élet ottani berendezése szükséges, de szükségesen veszélyes és fájdalmas. S közben a horizonton állandóan ott leng a csábító függöny-fal, ami mögé behúzódva nem kell többé visszajönnünk, és a veszély, a fájdalom elmúlik. Az őrület, a sodródás ugyanis megnyugtató is lehet – állandóságában ismerős, ezért csillapító.
Csakhogy a sárkány ekkor is életre kel. És ha nem megyünk ki a pusztába, hatalmasra nő, és feléget mindent, ahova egyszer menekülhetnénk, ha az őrület határáról végre visszafordulnánk.
