Versenyhelyzetben tanul az ember a legtöbbet

Orsovai Hedvig zombori származású zongoraművész nemrég megnyerte a bécsi nemzetközi Haydn Zenei Versenyt, amely a számára nemcsak a megmérettetésről szól, hanem a szakmai fejlődésről, az önismeretről, a jelenlétről és az azon különös képességgel való találkozásról is, amelyet a zene adhat az embernek. A fiatal zongoraművésszel a bécsi sikerről, a mestereiről, a zeneszerzésről és a művek mögött rejlő belső utazásról beszélgettünk.

 Nemrég megnyerted a bécsi nemzetközi Haydn Zenei Versenyt. Mit érdemes tudni erről a rangos megmérettetésről, hogyan zajlott, és milyen élmény volt számodra?

– A verseny egy bécsi zenei fesztivál keretében került megrendezésre. A nemzetközi Haydn Zenei Versenyen nemcsak zongoristák, hanem vonós hangszereken játszó és énekes versenyzők is részt vettek. Minden hangszer külön kategóriában indult, emellett külön korcsoportok is voltak. Maga a megmérettetés kétfordulós volt. Érdekesen jelentkeztem a versenyre: egyik unatkozós délutánon úgy döntöttem, hogy elkezdek versenyeket keresgélni az interneten. Nem is emlékszem pontosan, mit nyomkodtam összevissza, de véletlenül beküldtem az első fordulóra az online anyagot. Volt néhány felvételem, és pont passzolt a műsorom a versenyhez. Aztán júliusban, amikor már teljesen el is felejtettem, hogy mit csináltam, kaptam az értesítést, hogy bejutottam a döntőbe. Így jutottam el Bécsbe. Szerencsére a versenyműsorom már kézben volt, hiszen másra is készülnöm kellett. Eljátszottam, és hála istennek, jól sikerültek a dolgok. Kilenc zsűritag volt, aminek külön örültem, mert szerintem nagyon fontos, hogy kik ülnek a zsűriben, és kik hozzák meg a döntést. Főként a Bécsi Zeneművészeti Egyetem (MDW), illetve egy másik neves bécsi magánegyetem professzorai ültek a zsűriben. Ezek az intézmények szakmai körökben nagyon komoly hírnévvel bírnak, ezért megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyen emberekkel kerülhettem kapcsolatba, akár közvetetten is. Összességében pozitív élményként maradt meg bennem a verseny.

 Mit játszottál a döntőben, és milyen volt ott, azon a színpadon megszólaltatni ezeket a műveket?

– A második, élő fordulóban Bach G-dúr francia szvitjét, illetve Schumann op. 8-as Allegro című darabját játszottam. Ez egy kevésbé ismert mű, de nagyon megszerettem. Meglepően nyugodt voltam azon a napon. Az utazás megszervezése nagyobb stresszt jelentett számomra, mint kiülni a színpadra. Külföldre kellett utaznom, le kellett foglalnom a szállást, tulajdonképpen mindent egyedül intéztem, és ez volt az igazi megmérettetés. Amikor viszont a hangszer mellé kerültem, nagyon megnyugodtam. Egy nagyon jó Kawai zongorán játszhattam, és ha az ember jó hangszeren játszik, akkor bízhat benne, hogy az segíteni fogja. Hála istennek, ez így is történt.

 Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mesterszakos hallgatója vagy. Mit jelent számodra ez az intézmény?

– Most vagyok a mesterszak második évében, tehát ha minden jól megy, az idén diplomázom. Az intézménynek nagyon nagy múltja van. Liszt Ferenc alapította, akkoriban még Magyar Királyi Zeneakadémia néven, és azóta is ezekre a tradíciókra épül az egyetem lelkülete. Szerintem ilyen szempontból egyedülállónak tekinthető ez az intézmény, különösen zongoristaszemmel. Liszt Ferenc világhírű zongoraművész és zeneszerző volt, és tulajdonképpen ő dolgozta ki a mai zongoratechnika számos alapját. Zongoristaként ezért különösen jó érzés ebben az intézményben tanulni.

 Mennyire jelent háttértámogatást az egyetem, illetve milyen módon mentorálnak a tanáraid a versenyek és a fellépések során?

– Némethy Attila és Borbély László tanár urak mellett úgy érzem, jó kezekben vagyok. Nagyon jó értelemben vett, szigorú kezekben. Ez azt jelenti, hogy nem néznek el hibákat, teljesíteni kell óráról órára. Ezzel tulajdonképpen megágyaznak a versenyhelyzetnek. Ha például Borbély tanár úr óráin helytállok, akkor nagy eséllyel máshol is helyt fogok állni. Sokszor versenyeket is javasolnak a diákoknak, úgyhogy vezetnek és támogatnak bennünket.

 Már egészen kisgyermekkorodban elkezdtél zenélni, sőt zenét is szereztél. Hol tartasz most ezen a téren?

– A zongora mellett inkább hobbiszinten foglalkozom zeneszerzéssel, és nagyon gyakran improvizálok. Volt azonban egy nagyon érdekes zeneszerzői lehetőségem: a zongoratanárnőm, Dunja Novčić felkérésére szerb népzenét kellett ötvöznöm egy kicsit könnyűzenés, ugyanakkor klasszikus kamarazenei formációval. Tulajdonképpen három stílust kellett ötvöznöm egy darabban. Két ilyen mű született, és nagyon megtetszett ez a zenei világ. Azóta is gondolkodom azon, hogy írjak-e még további hasonló stílusú darabokat.

 Mit jelent az, hogy ma már inkább „hobbiszinten” szerzel zenét?

– Nagy munka zenét szerezni, és ha a zongora terén vannak kötelezettségeim, akkor csak nagyon ritkán adódik olyan alkalom, hogy inkább leüljek zenét szerezni, mintsem gyakoroljak.

 Ahogy szakmailag fejlődsz, és egyre több területét ismered meg a művészetednek, változik-e a zenéhez fűződő viszonyod?

– Ez jó kérdés. Szerintem minél többet foglalkozunk vele, annál kevésbé tudjuk pontosan megfogalmazni. Az biztos, hogy a zene konkrétan a mindennapjaim része. Ha egy nap nem foglalkozom zenével, akkor azt már hiányként élem meg. Ha az ember ennyit foglalkozik valamivel, akkor óhatatlanul elkezdi az a valami formálni. Főleg ha művészettel foglalkozik. A műalkotások, a darabok nagyon mély önismeretre, sőt filozofikus, szakrális gondolkodásra is késztetik az embert, hiszen meg kell értenie, meg kell fejtenie a művet. Szerintem akkor lehet hitelesen előadni egy darabot, ha a saját lelkünkből merítjük az ihletet, és nagyon mélyen közünk van hozzá. Ehhez két dolog elengedhetetlen: az egyik az, hogy értelmezzük a darabot, a másik pedig az, hogy magunkba ássunk, és megtaláljuk azt a pontot, ami hasonlóan rezeg bennünk, mint a műben. Így lesz őszinte az előadás. Ha az ember sokáig foglalkozik egy darabbal, akkor tulajdonképpen a saját lelkével is foglalkozik, és önismereti utazásba bocsátkozik. Szerintem ez nagyon jót tesz az ember személyiségének és lelkének is.

 Van olyan zenemű, amelyik ebből a szempontból különösen nagy hatással volt rád?

– Jelenleg Bach G-dúr francia szvitje volt nagyon erős hatással rám. Emellett most foglalkozom a Debussy Képek című sorozatának első kötetében található első művével. Hát, az valami csoda. Jelenleg ez a Debussy-darab van rám a legnagyobb hatással.

 Akkor tehát folyamatosan alkotói munkában vagy, és újabb versenyeket is tervezel?

– Versenyre mindenképpen szeretnék menni, azt még nem tudom, hogy melyikre, de hát erre van az internet, lehet keresgélni. Rengeteget lehet tanulni a versenyekből. Maga a versenyhelyzet természetellenes szituáció: az ember egy adott időpontban kiáll a színpadra, és stresszhelyzetben kell a lehető legjobban teljesítenie. Ezzel azt gyakorolja be, hogyan tud lélekben jelen lenni egy adott pillanatban: most van itt az esély, és lehet, hogy soha többé. Ez nagyon hasonló a sporthoz. A sportolóknak is egyetlen lehetőségük van, és azt kell megragadniuk. Ezt élesben lehet gyakorolni. A szakmai rutinnak is nagyon jót tesz a versenyzés. Tényleg azt tudom mondani, hogy ilyen helyzetben tanul az ember a legtöbbet. Ha például versenyen játszom, úgy érzem, mintha egyetlen alkalom alatt többnapnyi gyakorlással fejlődtem volna. Nagyon sokat segít szakmailag. Ezenkívül a kapcsolatépítés szempontjából is fontos versenyekre járni, és a zongoristák szakmai szintjét is sokféleképpen lehet megmérettetni a versenyek és a fellépések által. Több út is van arra, hogy egy zongoraművész helytálljon. Nekem a versenyzés nagyon bejön, ezért fontosnak tartom, hogy járjak versenyekre.

 Mikor hallhatunk téged ismét itthon játszani?

– Nem tudom még, mikor lesz erre alkalmam, de mindenképpen szeretnék otthon fellépni, mert sokkal közelebbi élmény számomra otthon játszani, mint bárhol máshol.

Orsovai Hedvig már ötévesen felvételt nyert a zombori Petar Konjović Zeneiskolába, 2014-ben, tizenegy éves korában pedig lemezt adott ki tizenhét szerzeményével az újvidéki Art Mreža Kiadóvállalat. Nyolcadik osztályos korában került fel Budapestre, ahol előbb a Bartók Konzervatórium diákja, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatója lett, mindeközben sorra nyerte a rangosabbnál rangosabb zongoraversenyeket.

Zenei pályafutása kezdeteiről egy néhány évvel ezelőtt lapunknak adott interjúban a következőképpen mesélt: „A bátyám, Endre hallás után játszotta a darabokat, én állandóan ott toporogtam mellette, nekem is megtanított párat, amelyet később négykezesként játszottunk. Igazából amióta az eszemet tudom, zongorázok. Az első darabom megszületésével kapcsolatban viszont tisztább emlékeim vannak. Mindig zenéket hallottam a fejemben, de nem törődtem velük, mert édesanyám mindig képzelgésnek vélte. Voltak előbb is kompozícióim, de azokat nem nevezném daraboknak. Viszont az első darabom akkor született, amikor Endrét meghívták fellépésre Lengyelországba a siedlcei Chopin-fesztiválon. Kilencéves fejjel azt hittem, hogy én is mehetek, és repülőgéppel utazhatok, előre örültem, mert még nem repültem soha. Anyukám viszont felvilágosított, hogy csak a bátyámat hívták meg, engem nem. Erre én olyan sírásra fakadtam, hogy bánatomban megírtam az első darabomat, a Madarat. Azért lett Madár a címe, mert ha már nem repülhetek, legalább a zeném repüljön…”

Arra a kérdésünkre, hogy kit tart a példaképének, ugyanebben a beszélgetésben azt válaszolta, a kedvenc zongoristája Martha Argerich, akinek a játéka közben érezni lehet, nem azért játszik, hogy magát mutogassa, hanem maga a zene a lényeg: „Annyira egyszerűen áll ki a színpadra, és ömlik belőle az a sok hang, nála minden hangnak helye és értelme van. Minden egyes hangról tud. Nagyon fontos lecke, hogy nem szabad átbillenni a mérleg másik oldalára, és csak azért zongorázzunk, hogy megmutassuk, mi milyen jók vagyunk, mert nem vagyunk méltók ahhoz, hogy mi legyünk a fontosak a zene mellett.”

Egy másik vele készült interjúban, amelyben egyebek mellett arról is faggattuk, mi minden jelent(het) számára inspirációt, a zeneszerzés terén vagy az előadó-művészetben, kifejtette: „Festményektől kezdve természeti jelenségeken át egy-egy megfogalmazhatatlan érzelemig minden inspirálja az embert. Szerintem a művészet alapja, hogy megpróbálja megfogalmazni azt, ami szavakkal megfogalmazhatatlan. Minden művész próbálkozik, nem mondom magamról, hogy nekem sikerül, de az a cél, hogy minél árnyaltabban visszaadjam a megfoghatatlant…”