Háborús időket élünk. Nem a nagy, országok és nemzetek közötti fegyveres konfliktusokra gondolok. Ez a csatározás, a mi házi háborúnk, nem kerül be a hírekbe. Mindössze néhány négyzetméternyi terület miatt ütött ki, mégis két táborra szakította a lakóközösségünket.
A balhét Nikola bácsi, az egyes lakásban élő szomszédunk robbantotta ki. Az a különös szokás alakult ki ugyanis az utóbbi időben, hogy a társasházunk felsőbb emeletein lakók a földszinten lévő lépcső alatti területet közös tárolónak kezdték tekinteni. Eleinte csak egy-két kerékpár állt ott. Aztán lett belőlük három, négy, öt. Egy szép napon megjelent egy babakocsi, hamarosan már abból is lett kettő, majd a nagyobb gyerekek görkorcsolyáit is ott hagyták. Később feltűnt egy szánkó, néhány labda, majd egy sörösláda, legújabban pedig egy napozóágy került a lépcső alá.
Nikola bácsi régóta zsörtölődik a helyzet miatt. Ha sikerül fülön csípnie valakit, aki ott hagyja a biciklijét vagy egyéb holmiját, nem mulasztja el szóvá tenni. Az érintettek azonban rendre ugyanazzal védekeznek: rajta kívül még senki sem panaszkodott, és faképnél hagyják az öreget.
Mivel a frontális támadások nem hozták meg a várt eredményt, Nikola bácsi stratégiát váltott. Elsőként minket, földszintieket próbált a maga oldalára állítani. Egyenként felkereste a közvetlen szomszédokat, hogy mindenkit rábeszéljen, tegyünk panaszt a házmesternél. Szerinte, ha többen állunk ki mellette, végre véget lehet vetni a lépcső alatti önkényes raktározásnak.
Hozzám szombaton kora reggel csöngetett be, az egyetlen pihenőnapomon ugrasztott ki az ágyból.
– Nem tudom elhinni, hogy téged ez nem zavar! – dörrent rám köszönés helyett.
– Mire gondol, Nikola bácsi? Az, hogy hajnalban felvert, nagyon is zavar – morogtam vissza.
– Ugyan menj már! Végső ideje volt felkelni, hat óra is elmúlt! – legyintett. – Nem látod, mi lett ebből a lépcsőházból? Mire magadtól felébredsz, ezek kempinget nyitnak az ajtód előtt.
Kénytelen voltam igazat adni neki. Az én szememet is szúrja már egy ideje ez a sok kacat, csak nem akartam a szomszédokkal konfliktusba kerülni, vagy legalábbis azt szerettem volna elkerülni, hogy én legyek a kezdeményező. Szerencsére Nikola bácsinak nincsenek ilyen jellegű fenntartásai. A többiek is egyetértettek, valamit tenni kell, rábíztuk az öregre, intézkedjen. Hogy pontosan mit csinált, nem tudom, de másnaptól a felsőbb szomszédok jártak körbe, és kopogtak be hozzánk, eleinte kedvesen, bocsánatkérőn, majd egyre harciasabban érveltek:
– Most komolyan, mit árt nektek itt ez a babakocsi? Elvárnád, hogy felcipeljem a harmadikra?
– Hova tegyem a biciklimet? A tároló tele van, a negyven négyzetméteremen tartsam ezt is?
A helyzet odáig fajult, hogy a korábban kialakult jószomszédi viszony teljesen megromlott, a fentiek és a földszintiek ellenségként kezdtek tekinteni egymásra, még a fejüket is elfordították, ha véletlenül összefutottak. Nikola bácsi szerint a házirend világosan fogalmaz. A közös területen nincs helye a bicikliknek és semmiféle kacatnak. A többiek viszont úgy vélik, az íratlan szabályok legalább annyira fontosak és érvényesek. Ha valami évek óta senkit sem zavart, akkor az már a ház rendjének része lett.
Habár én a lentiek táborába sorolódtam, a másik oldallal is egyet tudok érteni, mindenkinek megvan a maga igaza. Azt hiszem, a békés együttélésnek is ára van, egy kis türelem, egy-egy apró engedmény. Nálunk senki sem akar fizetni. Így Nikola bácsi továbbra is minden reggel leltárba veszi a lépcső alatt parkoló bicikliket, a felső szomszédok pedig továbbra is raktárként használják a lépcső alatti teret. Csatát egyik fél sem nyert, a háború viszont megtette a hatását, már nemcsak a bicikliket kerülgetjük, hanem egymást is.
