Albérlő

Kedves Lányom!

Tegnap új lakót kaptam. Tudod, hogy miután nagyi elhunyt, kiadom a melléképületet. Persze, hogy tudod, mert vitatkoztunk is sokat ezen. Nem örültél az ötletemnek. Hiába érveltem azzal, hogy kicsi a nyugdíjam, jól jönne az a kevéske pénz, amit bérletként fizettetek. Azt válaszoltad, hogy majd te kisegítesz. Nem fogadhattam el tőled a pénzt, mert tudom, hogy ti sem álltok még jól odakint. Albérletben éltek, és most, hogy megjött a második unoka is, nagyobb, drágább lakásba kellett költöznötök, meg már odakint sem minden fenékig tejfel. Meg aztán, egyedül lakom a házat, jó, ha van valaki a közelemben, mondtam. Erre te, hogy ott vannak a szomszédok. Igen, jóban vagyok mindegyikkel, csak a Rózsikát kerülöm, mert túlságosan kedves hozzám amióta megözvegyült. Azt hiszem, be akar hálózni, de én nem hagyom magam. Kell a fenének már hetvenévesen egy kolonc, aki mellesleg sokat beszél. Igen, a szomszédok. Már ők sem olyanok, mint régen. Emlékszel, hogy milyen bulikat rendeztünk annak idején, amikor még gyerek voltál? Hol Ferinél, hol Jóskánál, majd nálunk. Szinte minden szombaton összeverődtünk, sokszor húszan is. Ilyen barátkozásokra ma már senkinek nincs kedve, mi, öregek már nemigen szeretjük, ha megbomlik a mindennapi rendünk. Találkozunk naponta a boltban, az utcán, váltunk is néhány szót, de már nem bulizunk, és csak akkor járunk egymáshoz, ha valamire szükségünk van. Például én tegnap voltam Ferinél, mert kellett egy kalapács, az enyémet pedig sehol sem találtam. Lehet, hogy tőlem is elkérte valaki, lehet, hogy éppen Feri, nem tudom.

Most megint van lakóm. Egy fiatalasszony kisgyerekkel. Negyven év körüli, nagyon kedves. A gyerek is jólnevelt, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy hetedik osztályba jár. Nagyon megtetszett nekik a lakás, de még jobban a bérleti díj. Tudom, többször is mondtad, hogy többet is kérhetnék, de nem teszem. Többre nincs szükségem, meg aztán nem szeretnék mindennap egy mogorva asszonyt hallgatni, ahogy a lányának mondogatja, hogy most erre nincs pénz, most arra nincs pénz. Nekem ennyi elég, a kevéske pénz, és egy jókedvű lakó.

Éltünk mi is megboldogult anyáddal albérletben, tudom, mit jelent, ha minden hónapban kevéske fizetésből kell azt kifizetni. Csak akkor más idők voltak. Munka volt bőven, és a fiatalok is könnyen lakáshoz juthattak, sőt házhoz is. Nemcsak a bankok adtak kedvező hitelt, hanem a cégek is. A miénk is, pedig nem mondhatom, hogy egy jól álló cég volt, de erre tudtak pénzt teremteni. Mi is a házat ezekből a hitelekből emeltük, és ami még nagyon fontos, a fizetésünkből könnyedén törlesztettük is. Tíz év alatt visszafizettünk minden hitelt. Igaz, segített bennünket az infláció. De ma! A lakóm meséli, hogy próbált lakásvásárlási hitelt felvenni, de ahhoz, hogy megkapja, önrészt is fizetnie kell.

Megtakarított pénze viszont nincs, de honnan is lenne, amikor a béréből alig tudja fenntartani magát és lányát. Mondtam neki, miért nem pályázza meg az állam által ingyen osztogatott falusi házak egyikét. Azt válaszolta, hogy ezekre a házakra is költeni kell, meg aztán mit csináljon ő falun? Ott még munkája sem lenne, ugyanis gyógyszerészre faluhelyen nincs szükség, a jószágok neveléséhez pedig nem ért, de kedve sincs hozzá.

Kedves lányom, most már mindent tudsz. Ti hogy vagytok? Az unokáim tanulnak magyarul? Tanítsd őket, mert én ebben a korban már aligha fogok németül megtanulni.

Várlak benneteket,
szerető apád.