2023. március 25., szombat

Tip és Taptól La’eebig

Hát kérem, akkor most vasárnaptól a férfiak zöme odaszögeli magát a képernyők elé! Változó, kinek mekkora szöge van, azaz, szabaddá tudja-e magát tenni egy hónapra, tény azonban, hogy megkezdődik a 22. labdarúgó-világbajnokság, s december 18-ig, a döntő napjáig milliárdok kísérik majd figyelemmel a világ második legnagyobb sporteseményét, milliárdokat kaszálnak majd a fogadóirodák, de győztes csak egy lesz, övé lesz a dicsőség – örökre.

Apám szerette a focit, túlsúlyosan el is szakította anno az Achilles-inát egy veterán meccsen, s első intelmeire úgy emlékszem, hogy „gyerekem, a Spartacusnak szurkolni kell, mert az a miénk, csapat csak egy van, a Ferencváros, a spliti Hajduk meg a legszebb focit játssza”. A Spartacust már felváltottam a TSC-re (apám szabadkai születésű volt...), de a másik kettő megmaradt, a világbajnoksággal kapcsolatban pedig arra emlékszem először, hogy 1974-ben a németországi (pardon: NSZK) világesemény kabalafigurái Tip és Tap voltak, a két integető lurkó. Az eredmények már nem maradtak a fejemben, de tudom, hogy a két nagy sztár a német Franz Beckenbauer és a holland Johan Cruijff volt, és ahogy az Gary Lineker szerint lenni szokott, a döntőben a pályán 22 játékos szaladgált, és a németek nyertek. Azt utólag tudtam meg, hogy ekkor adták át a győztesnek először a most is kiosztandó serleget (az olasz Silvio Gazzaniga tervezte), mert az előző, Jules Rimet-kupát 1970-ben Brazília harmadszor is megnyerte, így örökre megtarthatta azt.

1978-ban már én is a karosszékben trónoltam, s tisztán emlékszem a hosszú hajú csibészekre, közülük is a gólkirály argentin Mario Kempesre, aki másodszor is összetörte Cruijff és a hollandok álmát, mert a döntőben kettőt is bevert nekik.

1982-ben már komolyan kamaszodtam, így érthető módon mással foglalkoztam, de Paolo Rossit nem felejtem, mert az olaszok a hispánok földjén lettek világbajnokok. És akkor jött az a szerencsétlen Mexikó 1986-ban. Komolyan készültem a tengerészetre, de ezt az eseményt nem lehetett kihagyni. És akkor jött június 2., és akkor jött a Szovjetunió. Disztl, Sallai, Róth, Kardos, Garaba, Péter, Nagy, Détári, Kiprich, Esterházy, Bognár, csereként Burcsa és Dajka... És akkor jött az a vereség, amelyet tán még most sem hevertek ki a magyarok, a 0:6. Mellesleg, az volt a magyarok eddigi utolsó világbajnoki szereplése. Abban az időszakban Szepesi György, a legendás rádiós riporter, az „Aranycsapat 12. embere” volt a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke, s úgy egy-másfél évtizeddel ezelőtt a következőket mesélte Pesten: „Annak a katasztrófának előzményei voltak, de erről nem sokan tudtak. Mi ugyanis olyan helyen kaptunk szállást, ahol a hőség miatt nappal életveszélyes volt kimenni. Ezt megtudta a helyszínt korábban megjárt Beckenbauer is, s felhívta a szakvezetőségünket, óvakodjanak a nappali edzéstől, hanem csak a klimatizált szoba, s este egy kis testmozgás. Mezey György azonban elég pökhendi módon elutasította a Császár szavait, ehelyett rendre délben rendelte ki edzeni a fiúkat, akik a szovjetek ellen már csak lézengtek a pályán...” Nem volt aztán nagy szatiszfakció, hogy Mezey a vb-t követően lemondott, az év márciusában ugyanis a magyarok 3:0-ra legyőzték a brazilokat, s hát jó szokás szerint mindenki azt hitte, máris világbajnokok leszünk. Mellesleg, Argentína másodszor is behúzta a vb-t, amiben a legnagyobb szerepe egy bizonyos Diego Armando Maradonának volt, aki végül meg is kapta a vb Aranylabdáját, vagyis ő volt Mexikóban (is) a legjobb.

Bocsássanak meg, hogy elkapott a nosztalgia, nem sorolom most fel sorban a további világbajnokságokat, esetleg csak a dél-afrikait említeném meg, mert ez a szívemhez nőtt, s hát Árok Feri bátyám, áldott legyen az emléke, szintén nagyon érdekes dolgokat mesélt róla. Őt díszvendégként egyik volt játékosa vitte el Afrikába, aki közben a turizmusból gazdagodott meg, s egy több ezres ausztrál csoportot utaztatott ki a helyszínre. A biztonság kedvéért egy zárható krikettstadionban szállásolták el a nem kis csapatot, de két fiatal minden figyelmeztetés ellenére kalandot akart az egyik este, néhány óra múlva pedig szó szerint gatyában kullogtak vissza, mert még a nadrágjukat is lelopták róluk. Hát igen, az afrikai biztonság. Feri bácsi mesélte, hogy egy gazdag fehér farmtulajdonos bevitte őket Johannesburgba, megállt a kocsijával, s mindenkinek 100 dollárt ajánlott fel, aki ki mer szállni az autóból. Nem volt jelentkező, de volt a vuvuzela, a fergeteges hangulat, Nelson Mandela, és nyilván a maradandó emlék a spanyoloknak, akik szép kis 1:0-ákkal a döntőig meneteltek, s ott is ilyen arányban győzték le a szerencsétlen hollandokat, akik ezzel a harmadik döntőjüket veszítették el. Ezen a világbajnokságon Szerbia is szerepelt, a D csoportban utolsóként végzett Németország, Ghána és Ausztrália (!) mögött...

Azóta a németek és a franciák nyertek még egy-egy világbajnoki titulust, s lehet találgatni, ki lesz a következő. Az esélyesek skálája széles, s nem kell elfeledni, nem európai csapat utoljára 20 évvel ezelőtt nyert, a jokohamai döntőben Brazília 2:0-ra győzte le Németországot. Vajon megtörhető-e az európaiak uralma? Jó kérdés, de ne tévesszen meg senkit, hogy a legtöbb fogadóiroda pont a brazilokat tartja a legesélyesebbeknek. Ha már nem az Ókontinens, ízlésem szerint inkább a gauchókra tenném le a voksomat, mert például Messi ismét bombaformában van, bár ezt tudják a többiek is. Európa? Őszintén, egyik alakulat sincs az ínyemre. A hollandokat most csapatként tartom jónak, de ha a papírforma érvényesül, ők már a negyeddöntőben összefuthatnak az argentinokkal. Címet védeni eddig csak az olaszok és a brazilok tudtak, így a galloknak sem lesz könnyű dolguk, az azzurik meg ott sincsenek Katarban.

Egyébként is: papírforma? Hol van az már?!

 

Nyitókép: Beta/AP