„Ahova születtem, ott kell boldogulnom…”

Bacsik Lőrinc Natáliával 2016-ban ismerkedtem meg, amikor Magyarcsernyére költöztem. Fiatal, tapasztalatlan tanárként fordultam hozzá segítségért, amikor a tőle átvett diákok kapcsán elbizonytalanodtam. Látásból már ismertük egymást, nekem mégis kényelmetlennek bizonyult az a szituáció, hogy az akkor újdonsült anyukát a dilemmáim és a bizonytalanságom miatt kell háborgatnom. Néhány percnyi beszélgetés után azonban oszlani kezdett a zavarom, sőt az a köd is, amit addig a pillanatig éreztem. Közvetlenségét és kedvességét példaértékűnek éreztem. Aztán múltak az évek, egyre jobban megismertük egymást, a kollegiális viszonyunk pedig lassan barátsággá mélyült.

Natáliát sokszor láttam a helybeli kultúregyesület rendezvényein műsorvezetőként, hallottam arról, hogy az iskola diákjaival kiváló eredményekkel tér haza egy-egy versenyről, és meglepődve tapasztaltam, hogy több helyi újság munkájában is részt vesz újságíróként és szerkesztőségi munkatársként, sőt a Hét Nap hetilapban is rendszeresen megjelennek az írásai. Elgondolkodtató volt számomra az, hogy egy nőnek mekkora kihívást is jelent a munkában és a családban is száz százalékosan teljesíteni. Beszélgetésünk apropóját az adta, hogy 2025-ben a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete Szórványdíjban részesítette.

Hogyan emlékszel vissza a gyermekkorodra? Honnan indultál?
– Boldog gyermekkorom volt Kisoroszon. A szüleim egyszerű emberek, édesanyám háztartásbeli, édesapám pedig hentes volt. Ő nagyon szeretett beszélgetni az emberekkel. Mindenkit ismert a faluban, és mindenkivel jó kapcsolatot alakított ki. Tőle tanultam meg azt, hogy mit is jelent kötődni a szülőföldhöz. Mindig arra hívta fel a figyelmem, hogy ahova születtem, ott kell boldogulnom, ott kell megtalálnom a magam útját. Ő tanított meg arra is, hogy a lehetőségeimhez mérten segítsem azt a közösséget, amelyikben élek. A szüleim mindig mellettem álltak, segítettek az iskoláztatásomban, és ezért óriási köszönettel tartozom nekik. Édesapám fáradtsága ellenére minden este mesélt nekem, és ebből nagyon sokat tudtam meríteni, építkezni.

Mikor döntötted el, hogy tanár leszel? Miért éppen a magyar nyelv és irodalom szakot választottad?
– Már általános iskolásként eldöntöttem, hogy tanár szeretnék lenni. A nagymamám sokszor figyelmeztetett arra, hogy tanárként életem végéig tanulnom kell. Egy-egy továbbképzésen, vagy amikor egy újabb tankönyvvel ismerkedem, mindig eszembe jutnak a szavai. Gyermekként nagyon sok barátom volt, akikkel rengeteg időt töltöttem a szabadban. Az öcsémmel és az unokatestvéreimmel sokszor játszottunk iskolásat. Mindig én voltam a tanítónő, és már ott is azt éreztem, hogy ez egy nekem való foglalkozás. Jó érzéssel töltött el, hogy odafigyeltek a szavaimra, és hogy követték az utasításaimat. Később az osztálytársaimnak is segítettem magyarból és matematikából. Ez is megerősített abban, hogy nekem ilyen pályát kell választanom. Nagy példaképem volt a saját tanítónőm, de a tanáraimtól is rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Középiskolásként a magyar nyelv és a történelem került a legközelebb a szívemhez, ezekből a tantárgyakból jártam versenyekre is, végül az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére iratkoztam be.

Hogyan csöppentél az újságírásba?
– A Kisoroszi Hírmondóba 2008-ban kezdtem el írni Talpai Sándor felelős szerkesztőnek és Kabók Imrének, az akkori kisoroszi helyi közösség tanácselnökének a javaslatára, biztatására. Mivel szerettem írni, a tanári munkám mellett nem esett nehezemre a helyi lap szerkesztésében is részt venni. Amikor 2010-ben elkezdtem Magyarcsernyén tanítani, Nagy Erzsébet, a Csernyei Újság főszerkesztője megkért, hogy írjak a helyi lapba, sőt arra biztatott, hogy írásaimat küldjem el a Hét Nap Bánáti Újság rovatába is. A Csernyei Újság szerkesztőségében több idős magyar szakos tanárral is megismerkedtem, akik főként a település szokásairól, ünnepeiről, épületeiről, a kihalófélben lévő mesterségekről, mesteremberekről, valamint a helyben ismert és megbecsült személyekről írtak. Az én feladatkörömbe inkább a jelen eseményeinek leírása tartozott, az iskola, a kultúregyesület és a többi civil szervezet életéről, eseményeiről tudósítottam.

Ma milyen témákról írsz szívesen? Milyen eseményekről tudósítasz általában?
– Bármiről szívesen írok. Legtöbbször a civil szervezetek eseményeiről, munkájáról számolok be, ugyanakkor foglalkozom az iskolai eseményekkel, sőt a kultúregyesületek rendezvényeit is nagyon fontosnak tartom. Olyan embereket is fel szoktam keresni, akikről azt érzem, hogy munkájukkal, életükkel, hobbijukkal példát mutathatnak az olvasónak, de olyan személyekkel is készítettem már interjút, akik ma már sajnos nem élnek. Az újságban fel lehet lapozni, vissza lehet keresni ezeket a beszélgetéseket, így nem merül feledésbe sem a munkájuk, sem az életük.

Mindig is a szórványban éltél. Hogyan határozta meg ez a mindennapjaidat?
– Igaz, hogy szórványban éltem, de én ezt sosem éreztem hátránynak. Az iskolában magyarul tanultam, a kultúregyesületben magyar néptáncra jártam, és tagja voltam az amatőr színjátszó társulatnak is. Mindenhol magyarul beszéltünk. Amikor Magyarcsernyére költöztem, még egyszerűbb helyzetben éreztem magam, ugyanis itt a boltban az eladók, sőt még postai dolgozók is magyarul beszéltek. Ami helyben inkább hátránynak tekinthető, az az, hogy Magyarcsernye egy kisebb község, szerényebb költségvetéssel. Ez érezhető a civil szervezetek munkáján és lehetőségein is. Sokszor kevés támogatást kapnak, így nem tudják megvalósítani az összes tervüket, sőt sok esetben a saját forrásaikat használják arra, hogy elmenjenek a szomszéd település egy-egy rendezvényére, vagy arra, hogy megvendégelhessék az ő eseményeiken megjelent vendégeket.

Művelődésszervezéssel is foglalkozol. Mesélj erről!
– A magyarcsernyei Ady Endre Művelődési Egyesületben 2016 óta vagyok elnökségi tag. Az egyesület vezetősége egy összeszokott és jól működő csapatot alkot. A rendezvények szervezési feladataiból mindenki kiveszi a részét, az előkészületektől kezdve, a díszlet megtervezésén át, a vacsora felszolgálásáig. Korábban sokszor elvállaltam a műsorvezetést is, mára már van utánpótlás, a szavaló vagy a karácsonyi műsoron betlehemező gyermekeket azonban én készítem fel. Segítek a plakátok és a meghívók szövegének a megfogalmazásában is. Jó érzés az, hogy így is támogathatom a közösségemet.

Milyen nehézségekkel jár számodra az újságírói élet?
– Főállásban jelenleg is tanárként dolgozom, számomra az áll az első helyen. Az újságírásra a szabadidőmet áldozom. Szívesen elmegyek az eseményekre, amelyekről hallok, vagy amelyekre kapok meghívást, viszont sokszor előfordul az is, hogy kések az írásaimmal, mert arra már nem jut idő, hogy rögtön begépeljem a szöveget. Mindig megvárom, hogy elcsendesedjen a ház, hogy a férjem és a lányom elaludjon, mert csendben jobban haladok. Ilyenkor jobban át tudom gondolni, hogy hogyan is szeretném felépíteni az aktuális írást. Sokszor fáradtan esem az ágyba, ám úgy érzem, hogy jót tettem, ezért másnap újult erővel tudom belevetni magam a munkámba és a többi teendőmbe.

A Hét Nap mellett a Csernyei Újságban és a Kisoroszi Hírmondóban jelennek meg írásaid. Utóbbi kettő helyi lap. Miben látod a helyi lapok jelentőségét?
– Nagyon sok beszélgetőpartnerem megkérdezi, hogy mikor lesz benne az újságban, mikor jelenik meg az írás. A helyi lapok fontossága ebben is keresendő, hogy az emberek nagyon szeretik visszaolvasni azt, ami velük történik, ami róluk szól, illetve visszanézni azokat a fényképeket, amelyeken ők vagy a családtagjaik szerepelnek. Ezeket a képeket, írásokat sokszor kivágják, elteszik emlékbe, vagy felteszik a konyhaszekrény üveges részére. Rendkívül fontos számukra, hogy helyet kapjanak a helyi lapokban. Sokan megkeresnek telefonon, vagy eljönnek hozzám, és megkérnek, hogy írjak róluk valamelyik lapba. A helyi lapokból nemcsak az itt élők tudnak tájékozódni, hanem azok is, akik elköltöztek Magyarcsernyéről vagy Kisoroszról. Ők is szívesen fellapozzák ezeket az újságokat, ugyanis szívesen emlékeznek vissza a valamikori otthonukra, és lelkesen kísérik figyelemmel a jelent meghatározó eseményeket is.

Tanár, művelődésszervező, édesanya, feleség és újságíró vagy. Mennyire nehéz megtalálni az egyensúlyt?
– Nagyon fontos a megfelelő időbeosztás. Határidőnaplót vezetek, minden napot előre betervezek, és megpróbálok semmit sem elfelejteni. Szerencsére Magyarcsernyén csak délelőtt van oktatás, így a délutánjaim többé-kevésbé szabadok, ha csak nem kell emelt szintű órát, versenyfelkészítőt, vagy pótórát tartanom. A lányom több szakcsoportra is jár, és ha nem nekem kell elkísérnem, akkor már marad valamennyi plusz időm, amit fel tudok használni az újságírásra, a házimunkára vagy az udvarrendezésre. Nagyon szeretem, ha a családom előre megmondja, hogy mit szeretne ebédre egyik vagy másik nap, ugyanis az is segít a pontosabb időbeosztásban. Nagyon sok köszönettel tartozom nekik, ugyanis ők elfogadták és megszokták, hogy számomra a rendezvények nemcsak kikapcsolódást jelentenek, hanem a munkám egy részét is.

Hogyan kapcsolódsz ki? Mi az, ami túllendít a nehézségeken?
– Amikor a lányommal elmegyünk a játszótérre, vagy valamelyik foglalkozásra kísérem el őt, és az időm engedi, akkor ott szoktam maradni beszélgetni a többi édesanyával. Ez ki tud zökkenteni a mindennapokból. Régen sokat olvastam, de erre ma már sajnos nem sok időm jut. Mire a könyv a kezembe kerül, elalszom. Sokat segít az is, hogy ha a nyári vakáció ideje alatt a családdal elutazhatunk valahova néhány napra, ugyanakkor a hosszú hétvégék rövid kirándulásai is feltöltenek.

Véleményed szerint mitől hiteles egy újságíró?
– Én azt vallom, hogy csak arról írhatok, aminek a részese vagyok, amit átéltem. Ha nem jutok el egy eseményre, akkor nem írok róla.

Mi a te újságírói ars poeticád?
– Mindig is úgy éreztem, hogy érdemes tájékoztatni a vajdasági magyarságot arról, ami a közép-bánáti szórványközösségben történik. Azt a sok jót, ami itt történik, szeretném megosztani az olvasókkal, hogy ők is lássák, bármennyire is kisebbségben élünk, itt is van élet, itt is vannak történések, és itt is élnek olyan emberek, akik tesznek a saját közösségükért. A témák, amelyekkel foglalkozom, mind fontosak, és mindnek ugyanaz az üzenete, hogy mindenki bepillantást nyerhessen a közösségbe, amelyikben élek. A célom az, hogy általuk is adjak egy szeletet magamból, illetve az életközösségemből.

Hogyan tekintesz a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elismerésére?
– Nagyon meglepődtem az elismerésen, jólesett. Úgy éreztem, hogy az újságírásba fektetett munkám meghozta a gyümölcsét. Rengeteg erőt ad a munkám folytatásához.