Becskereket a hidak városának is mondják. Nem túlzás, hisz a várost átszelő Bégán tizenegy híd ível át. Van közúti, vasúti, illetve gyalogosok részére épített hídja. Sőt olyan is látható a városban, amely szárazon maradt. A Béga medrét ugyanis elterelték, a hidak pedig maradtak. Ezt elnézték a tervezők, s ennek következtében most a városba látogató a folyó nélkül maradt függőhíd alatt is fényképezkedhet.
Ma mintegy 13 kilométernyi folyója van a városnak, nagyjából minden kilométerre jut egy átkelő. Ha szóba kerülnek a hidak Becskereken, akkor szinte mindenki egyből arra a hídra gondol, amelyik már nem létezik: az egykori Erzsébet hídra, amely volt már Dositej híd is, de a köznyelvben ma is Nagy hídként emlegetik.
Útleírások tanúskodnak arról, hogy már a XV. század közepén Becskereknek két fahídja volt a Bégán. A központot kötötték össze a város déli részeivel. Az 1760-as és az 1793-as várostérképen be volt rajzolva. Akkortájt már a folyami hajózás is beindult a Bégán. Amikor pedig 1807-ben Nagybecskerek központja szinte teljesen megsemmisült a nagy tűzben, leégett a nagy fahíd is. Gyakorlatilag átvitte a tüzet a Béga túloldalára. Két évtized kellett ahhoz, hogy a város kiheverje ezt a természeti csapást. A megsemmisült híd helyére új, úgyszintén fahíd került. Az is majdnem egy évszázadon keresztül szolgálta a becskerekieket.
Ellátta a rendeltetését, de a huszadik század elején – amit a Béga menti város aranykoraként is emlegetnek – szükség mutatkozott arra, hogy a központ két fahídját vashidakra cseréljék. Már nem feleltek meg a növekvő forgalom igényeinek.
A város főterét a Kis-Amerika lakóteleppel összekötő Kis híd (Ferenc József híd) ma a város legrégibb hídja. Igaz, hogy a Bégát „elterelték” alóla, de megmaradt a funkciója – most az egyik Béga-tavat íveli át. A hasonló korú Nagy híd (Erzsébet híd) pedig a főutcát kötötte össze a Búzatérrel.
A Nagy híd avatója 1904. december 13-án volt. Az eseményről (aznapi) friss tudósításában számolt be a Torontál napilap.
„Az átadást megelőzőleg tegnap megtartották a próbaterhelést, mely a legjobban sikerült. Ez alkalommal a híd minden egyes négyszögméternyi területét 400 kilogrammal terhelték meg, s e nagy megterhelést a híd pompásan állotta ki…”
„Buday Béla kir. főmérnök, üdvözölvén a megjelenteket konstatálja, hogy a híd megnyitásának a napja kellően közhírré volt téve s így azoknak, kik netalán valami panasszal akarnának élni, elég alkalmuk volt tudomást szerezni a megnyitásról. Majd előadja, hogy jelen szemle feladatát annak a megállapítása fogja képezni, vajon a szóban levő híd és az ahhoz vezető feljárók, valamint egyéb tartozékok megfelelően lettek-e foganatosítva és nem szükséges-e valamely pótlás, avagy helyreigazítás…”
Ezután bemutatta az eljárásról felvett részletes jegyzőkönyvet, kipróbálták a felvonórendszert, majd „a helyszíni szemle befejeztével dr. Perisics Zoltán polgármester és Buday Béla főmérnök a polgármester pompás fogatán áthajtottak a hídon. Ezek után, minthogy a közforgalom érdekében egyéb pótlás vagy kiegészítés szüksége fenn nem forog, és minthogy a hídnak egyidejűleg megtartott próbaterhelése és felülvizsgálata is kedvező eredménnyel járt, a bizottság vezetője az idézett miniszteri rendelet meghatalmazása alapján a hidat a közforgalomnak átadja”.
Néha ma is elhangzik, hogy a Nagy hidat Gustave Eiffel világhírű fémszerkezet-tervező építtette vagy legalábbis az ő irodájában lett megtervezve. A becskereki Eiffel-hídról szóló legenda csak fényesíti a város volt legszebb hídjának az emlékét. Az igazság viszont az, hogy a híd Fekete Henrik és Trauch Árpád budapesti vállalkozók tervei alapján épült. A vashíd konstrukcióját Resicabányán öntötték ki, a Bégán hozták le Becskerekre, és a helyszínen nittelték és kalapálták össze. A méretei: 32x10 méter, a járdája fából volt. Maximális teherbírása 76,5 tonna. A középső részét szükség esetén másfél méter magasságra lehetett felemelni négy fogaskerék elforgatásával, ami karok segítségével történt.
Konstrukciója boltíves, rácsos tartók jellemezték, amelyre az útlemezt erősítették. A híd egy stabil térbeli alakzatot képviselt, amely egy zárt, csipkés, átlátszó „ketrec” formájában alakult ki, ami az akkori acélszerkezetekre jellemző.A hidat mindkét végén két vékony, acélprofilokból készült pilon szegélyezte, amelyeket rozettás díszpanelek borítottak, és amelyeket a fő szerkezethez szegecseltek.A pilonokat díszes fiolákkal fejezték be.A híd kőfaragásokkal borított kőműves talapzatokon nyugodott, amelyeket a Béga mindkét partján helyeztek el.Bár a díszítőelemek (rozetták, geometrikus díszítések, gótikus üvegcsék) az eklektikus repertoárból származnak, a híd általános koncepciójával acélra és karcsú elemekre támaszkodó konstruktív megoldásával a szecesszió korpuszába tartozott. A szakemberek véleménye szerint Vajdaság hídjai közül minden bizonnyal ez volt a legreprezentatívabb és művészi szempontból a legötletesebb.
Karbantartását magánvállalkozóra bízták, de hatvan éven keresztül nem sokat tettek az építmény állagának megőrzése céljából. Erre különösen a két világháború közötti időszakban lett volna szükség. Igaz, kétszer átfestették (szürkére) és lecserélték a járdafelületét. Viszont nem védték kellő alapossággal a korróziótól, aminek nyomai lettek. Közben utólag gyalogosfüggönyt és kőkockát szereltek fel, ami további terhelést jelentett a hídon. Mindez feltételeket teremtett az acél korróziójához, és a teherbírás csökkenéséhez. Működésképtelenné vált a híd közepének a megemelésére szolgáló mechanizmus is. Közben évről évre nagyobb lett rajta a forgalom.
Nagybecskerek 1958-ban elfogadott hosszú távú városrendezési tervében került szóba először, hogy a Nagy hidat le kellene bontani. Ekkor kezdődött a műemlékvédők és az önkormányzati vezetőség egy évtizedes harca a hídért, illetve annak lebontásáért. Sorra alakultak a különféle hídfelügyelő bizottságok, melyek intézkedéseket sürgetve, folyamatosan a híd rossz állapotát hangsúlyozták. Azt szajkózták, hogy sem a teherbírása, sem az állapota nem kielégítő.
A Tartományi Műemlékvédő Intézet 1968 őszén védelem alá helyezett 58 létesítményt Nagybecskerek központjában, köztük volt a Nagy híd is. Fellélegeztek a híd védői, de néhány héttel később újabb fordulat következett: a községi képviselő-testület ezt figyelmen kívül hagyva határozatot hozott a híd lebontásáról. A tolmácsolásuk szerint ugyanis a határozatba foglalt védelem alá helyezés csak az épületekre vonatkozik, a hídra nem. Az sem volt elegendő, hogy a műemlékvédők később pontosítottak és védelem alá helyezték a Nagy hidat is. A KKT 1969 elején megerősítette a korábbi döntését a híd lebontásáról. Ekkor már csak az „egzekúció” formáját kellett megválasztani. Vagy szétvágják, és ócskavasba kerül, vagy a Motel kirándulóhelyen kiállítják az építészeti örökség részeként. Anyagi megfontolásból az előbbire esett a választás.
Maradt tehát a vasszerkezet szétdarabolása. Amikor a GIK Banat építőipari vállalat munkához látott, akkor az újvidéki műemlékvédők bűnvádi feljelentést tettek Ljubomir Pajić becskereki községi elnök ellen, aki mellesleg az említett építőipari vállalat korábbi igazgatója volt. Az ügyész elvetette a beadványt a tisztségviselő ellen, akinek ráadásul mentelmi joga is volt. Mint mondta „a hídnak semmilyen művészettörténeti értéke nincs, sorozatgyártásban készítette egy román cég, tízegynéhány ilyen híd van még az országban”. Hiába volt petíció, az sem mentette meg a hidat, hogy tiltakozásul Slobodan Vorgić repülési kapitány kilépett a kommunista pártból. Azt mesélték, hogy szolidaritásból sem a Fűtőtestgyár, sem a Fémhulladék-gyűjtő vállalat (Otpad) igazgatója nem vállalta a vashíd beolvasztását.
Ma már visszasírják (Fotó: Nagybecskereki Múzeum archívuma)
A „beton szépség” (Kecskés István felvétele)
A műemlékvédők viszont beadták a derekukat. A híd megmaradásáért egy évtizeden keresztül kardoskodó Tartományi Műemlékvédő Intézet, a nagybecskereki Városrendezési Intézet és a tartományi oktatási és kulturális titkárság közös közleményt adtak ki, amelyben kifejtették, hogy már „nem ellenzik a híd eltávolítását”. Hogy miért hajtottak fejet, azt csak találgatni lehet.
Aztán 1969 áprilisában a Nagy hidat darabokra vágták és a részeit a Begej hajógyárba vitték. Az erről szóló felvételek ma is megtekinthetők a világhálón.
A közvéleményt akkor azzal próbálták megnyugtatni, hogy majd a régi helyére két hidat is építenek, 14 méterre egymástól. És, hogy a kinézetükkel majd beilleszkednek a környezet építészetébe. Ebből nem lett semmi. De a becskereki községi elnök Újvidéken igazgatói posztot kapott. Majd egy belgrádi tervező munkája alapján elkészült a gyalogos betonhíd. Aki a régit lebontotta, az építette az újat is. Nem lett két híd, ahogy azt ígérték, hanem csak egy, amely semmiben se hasonlított elődjére. A régi hídnak a hangulatát talán csak a virágtartók idézték. Mára már azok sem. Az alapjaira építkeztek, és mint kiderült: meglepően stabilnak bizonyult.
A „virágos híd” és „beton szépség” – így becézték az 1971. október másodikán átadott hidat. Mindhiába. A becskerekieknek máig ez csak egy átkelő a Bégán.
Kecskés István felvétele
Fiolák, makett, meg a rekonstrukció
A Nagy hídból csak a híd négy sarkán álló kis dísztornyocskák (fiolák) maradtak meg. Sokáig a hajógyár udvarában voltak, néhány éve pedig átkerültek a Béga-partra, az egykori híd közelébe. A hídnak az emlékét őrzi a makett is, amelyet egy nyugdíjas készített. Kétezer-nyolcban szóba került a Nagy hídnak a rekonstrukciója. Állítólag már meg volt rá a tartományi támogatás is. Az volt az elképzelés, hogy a régi hídra emlékeztető vaskonstrukciót helyeznek a meglévő betonhídra. Az elképzelést nem támogatták a becskereki műemlékvédők, és gyorsan feledésbe merült a kezdeményezés.
Nyitókép: Az egykori fahíd
